Berlusconi - lapzártánkkor esedékes, de Rómában biztosra vett - lemondása csak látszólag illik abba a sorba, amelyben egymás után buknak bele a válságkezelésbe az éppen hatalmon lévő európai kormányfők. Kétségtelen, hogy teszem azt, a görög Papandreu egyéni hibái is (és a saját pártján belüli riválisa) is szerepet játszottak fiaskójában, ahogy (miként biztosra veszik) hamarosan a spanyol Zapatero esetében is, ám ők „csupán” belebuktak a válságba, míg az olasz miniszterelnök megbuktatásához legalább egy krízis kellett.
Ahogyan a New York Times szakértője írta, „lehangoló történet ez egy országról, ahol a politikai osztály többsége elfelejtette, hogy képviselőnek lenni egy demokratikus köztársaságban annyit tesz, mint a közjót szolgálni és nem egyetlen embert”. S ezért még a válság leküzdése esetén is „Itáliának hosszú utat kell megtennie, amíg újra megbízható demokratikus országnak tekinthetik”. Berlusconinak „óriási – mérhetetlen vagyonán, médiabirodalma tulajdonlásán, demagóg szónoki ügyességén és az általa teremtett politikai párt ellenőrzésén alapuló – személyes hatalma sok ember lojalitását biztosította”. Ámde „egy ilyen rendszer csak addig működőképes, amíg az udvaroncok és szolgák hisznek abban, hogy a signore hatalomban marad”.
Márpedig a korrupciós és szexbotrányok megingatták e hitet. Még akkor is, ha azokat sorra átvészelte, s valóban úgy tűnt, hogy pusztán hazai okokból nem lehet őt megbuktatni, hiába fordult vele szemben morális alapon a Vatikán is. Végül azonban „a nemzetközi piacok és az Európai Unió nyomása meggyőzte némely udvaroncait, hogy nem képes biztosítani többé újraválasztásukat és privilégiumaikat, így közülük egyesek elkezdték máshol keresni a politikai túlélés konkrét lehetőségeit”. Vagyis a Lovag, ahogyan ösztönzésére a média emlegette, elvesztette legyőzhetetlensége nimbuszát.
Leterítettként heverjen bár a porban, alábecsülni azonban még most is kockázatos lenne. A Lovag ama politikusok közé tartozik, akik nem képesek beismerni vereségüket. S hát nála ki volna inkább tisztában eddigi – hatalomba és vagyonba emelt – támogatói zsarolhatóságával?! Okkal mondják az elemzők, hogy nemcsak tőle, hanem az általa létrehozott rendszertől is meg kell szabadítani Itáliát. Máris vannak jelei annak, hogy nemcsak barátkozott Putyinnal, hanem annak trükkjével is élne: a szakértői kormányzást követő választásokon megpróbálná (a pártját irányító) jobbkezével, Alfanóval eljátszani Medvegyev szerepét.
Európa tehát, ha netán a Lovagtól magától megszabadulni látszik is, a berlusconizmustól még korántsem. Hiszen nemcsak hazai vazallusaival kell számolni, hanem külhoni követőivel is, akiket talán szintén csak ama „külső nyomással” – és sajnos az itáliaihoz hasonló válsághelyzettel – lehet a hatalomból kiebrudalni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
