Az utolsó negyedszázadban folyamatosan bajunk van az újabb magyar állammal. Vagy túl kicsi, vagy túl nagy. Vagy túl gyenge, vagy túl erős. Vagy mindenbe beleszól, vagy magunkra hagy bennünket. Vagy túlságosan is véd, vagy csupaszon maradunk, amikor számítanánk rá. Vagy túlságosan elszigetelt, vagy csupa lyuk, bármi, bárki könnyen átjön rajta. Nem eléggé szolidáris velünk, és egyáltalán nem vagyunk szolidárisak vele. Egy ideig igyekeztünk mindenféle korábbi vállalását lehámozni róla. Orbánék meg majdnem mindent visszaaggattak rá, ami már 1989 előtt is ott volt.
Így aztán ma egyszerre beszélünk túlközpontosításról és túlságos széttagoltságról.
Az első európai államok működőképességét két metszetben mérték. Mindenféleképpen meg tudta védeni alattvalóit és be tudta szedni az adókat. A mai magyar államnak igazán már egyik sem megy. Nem védi egyenlően minden polgárát. Aki nem hiszi, nézze meg, hogy kezeli a rendőrség a roma közösségeket jobbikos akciók idején. És még mindig, mindenféle fogadkozással es ökölrázással együtt sem szedi be rendesen a maguk elvi teljességében az adókat.
Az „istváni állam”-ot, gondolom, jólétinek senki, még legelszántabb hívei sem hitték. Az mindenekelőtt geopolitikai projekt volt. Most újraméretezik a magyar államot, funkciókat akasztanak rá, funkciókat vesznek el tőle. Lelkesítik a köztisztviselőket, és fenyegetik őket. De mindeközben, bár folyamatos a hivatkozás „István államá”-ra, a geopolitikáról egy hang nem esik. S nem azért, mert egy kis országban ilyesmiről nem érdemes gondolkodni. Egyébként az Orbán-kormányt ezek az ügyek valahogy nagyon is foglalkoztatják. De az „istváni kérdések” hiányoznak, vagy ha valamiképpen oldalról mégis érintik őket, az érzékelhető válaszok sem nem „istvániak”, sem nem eredetiek.
Az istváni modellnek két eleme tulajdonkeppen valamennyire ma is kivehető. Az egyiket a mai geopolitikában integrációs, a másikat pedig szomszédsági programnak neveznénk.
Az integrációról. A kétezres évek elején, nem sokkal az EU-belépés előtt beszélgettünk egy londoni elemzővel. Kérdezgetett a pesti hangulatról. Örülünk, persze, nagyon oda szeretnénk tartozni, de hát ugye – magyaráztam – mégiscsak itt van a ’89-ben szinte véletlenül visszakapott függetlenség. Sokan egy kicsit azért azt is féltik…
Nagyszerű – felelte –, akkor bejött a brit terv. A konzervatívok, de nem csak ők, ugyan tudták, gazdaságotok még nem érett a belépésre, azt sem hitték, hogy mentálisan olyan nagyon jól fog menni az elején, de ez őket nem érdekelte. Féltek a németektől, meg a franciáktól. Tudták, hogy ők előbb vagy utóbb nekifutnak valamilyen Európai Egyesült Államok „összeszerelésének”, és ezt Londonból majd egyedül nehéz lesz megakadályozni. Ők már nagyon korán be akartak titeket engedni, mert azt gondolták, hogy ti „keletiek”: lengyelek, magyarok, csehek majd megfúrjátok a nagy tervet. Orbán persze, nincs abban a helyzetben, hogy a nagy európai projektnek kárt okozzon. Ezt a magyar politikai osztályban is mindenki tudja. A nemzeti szuverenitás az EU-n belül, persze, bizonyos metszetekben csak puhán meghatározott, de egyensúlyi alkukkal van körülbástyázva. Ezeket ugyan fel lehet mondani, esetleg ki lehet kényszeríteni újratárgyalásukat, de ezért majdnem mindig fizetni kell, mégpedig – a szó szoros es átvitt értelmében – elhúzódó törlesztőrészletekkel. Kis sikerekért már mindenféle láthatatlan visszafizetési kötelezvényekkel, holnap – holnapután. S most úgy csinálunk, mintha az üzlet második része nem létezne. Ez a kisállami kakaskodás kifejezetten ellentétes az istváni hagyománnyal.
Szomszédsági ügyek. A környékbeli népek kétfajta magyar államról beszélnek. Az egyik a magyar korona országait jelentette, mondjuk azt, amelyet ma – némi leegyszerűsítéssel – istváni államnak neveznénk. A másik, a magyarok nemzetállama újabb képződmény. A két államot másként is nevezik (szlovákul például Uherskónak a régit és Mad'arskónak az újat). Az egyikben mindenki elfért, s tulajdonképpen élhetett, ahogy akart, ha az államjogi kereteket elfogadta. A másikban türelmetlenek voltak vele, megpróbálták begyalulni a többiek közé, esetleg kicsit erőszakoskodtak is vele. Az egyikkel tulajdonképpen semmi baja. Ma azt mondanánk, hogy alapjában viszonylag toleráns hely lehetett. Az újabbnak, finoman szólva, másmilyen a híre. Sajnos nem is igen értik, mit jövünk most megint Istvánnal. Semmi baj nem lenne, ha annak a magyar államnak az etoszát komolyan vennénk, de persze az istváni geopolitikát szélesebb értelemben. Az is egyszerű volt. Minél jobban belesimulunk az európai környezetbe, annál erősebb lesz államunk. Voltak, akiknek ez nem tetszett. De hát ők nem Istvánt támogatták, ellenkezőleg, harcoltak vele. Az István-pártiak tudták, hogy szövetségi rendszertől, akkor a császártól és a pápától elszigetelődve, nem megy. A poszt-istváni, vagyis az első alapító modellhez ebben az értelemben valóban közeledni akaró magyar államnak közelednie kellene a szomszédságokat integráló, a régióban mindenkit egyenlően helyzetbe hozó, mindenkivel méltányossággal próbálkozó régi modellhez, és le kellene tagadnia, hogy szándékosan köze lehetne etnikai különpolitikákhoz. De hát ennek most épp az ellenkezője történik.
Szegény István, mennyire hamisan hivatkoznak rá – mondják többen is. Neki azonban már mindegy. Az igazán szegények, persze itt és most, ebben a tekintetben is, mi vagyunk. A poszt-istváni programokat talán érdemes lenne azért legalább egy kicsit komolyan gondolni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
