Heller Ágnes 1968 augusztusában egyike volt annak az öt magyar filozófusnak, aki aláírta az úgynevezett „korculai nyilatkozatot” – Európa (jobbára marxista) szellemi elitjének a csehszlovákiai katonai beavatkozás ellen tiltakozó kiáltványát.
Nem sokkal ezután Vajda Mihály, az MTA Filozófiai Intézetének párttaggyűlésén szolidaritását fejezte ki az aláírókkal, mondván, ha Korculán (ezen a dalmáciai szigeten, ahol évről évre nyári egyetemeket, vitafórumokat tartottak) ott van ő is, akkor aláírja a nyilatkozatot.
Közben Radnóti Sándor (ma egyetemi tanár, akkor még magyar-filozófia szakos egyetemi hallgató) levelet írt tanszékvezetőjének, Király István akadémikusnak, hogy tekintse tárgytalannak pártfelvételi kérelmét.
Negyvenhárom évvel később Budai Gyula, a rendszerváltozás előtti katonai ügyész, ma elszámoltatási kormánybiztos, több filozófus ellen – pályázati visszaélések ürügyén – büntető feljelentést tett. Az érintettek között felbukkant három ’68-as, azaz Heller Ágnes, Vajda Mihály és Radnóti Sándor neve. Budai feljelentése egy pör ígéretét hordozza csak; Hellerék ellen az első pör öt évvel Korcula után – igaz, nem bíróság előtt, hanem az Akadémián – lezajlott. Az MTA – többek mellett – Heller és Vajda munkaviszonyát megszüntette. Radnótit a Magvető Könyvkiadóból rúgták ki.
A párhuzam megértéséhez alá kell szállnunk a Kádár-korszak „veszedelmes viszonyaiba”. Éljünk egy szimpla példával: a filozófusok kutatási területei Kádárt épp oly kevéssé foglalkoztatták, mint manapság Orbán Viktort. Nem hogy Nietzsche, még Marx se. A később „állásvesztéssel sújtottak” kritikai viszonya a marxi életmű egyes – perdöntő – elemeihez tudott volt, de eltűrték. Az ország első emberének az volt a filozófiája, hogy amíg az ideológiai köntösben megnyilvánuló ellenzékiség a tudományos intézetek és a „belvárosi kávéházak” falai mögött marad, addig rendészeti tennivalóra nincs szükség. Ha azonban kilépnek a politika színpadára és „érintkezési pontokat” keresnek a munkásosztállyal (mondjuk, elmennek lázítani Csepelre), akkor annál inkább.
A csehszlovákiai invázió elítélésével sajátos helyzet állt elő. Igaz ugyan, hogy filozófusok és társadalomtudósok megjelentek a politika színpadán, ráadásul olyat tettek, ami addig egy párttag számára abszolút tilalmasnak számított: tiltakoztak a Magyar Népköztársaság egy konkrét kül- és katonapolitikai lépése ellen – de a nyílt fellépés ellenük az adott világpolitikai kontextusban nem látszott opportunusnak. Kádár egy évvel korábban – az arab–izraeli háború után – védelmébe vette a magyar zsidóságot saját pártja „anticionista” rohamcsapataival szemben, és ezért fürdőzhetett egy darabig a nemzetközi (nyugati) elismerésben. Ugyanebben az élményben volt része a gazdasági reform bevezetése (1968. január) és a Dubčekék iránt kinyilvánított magányos rokonszenve miatt. Mérlegelt tehát, és úgy találta, hogy a prágai tavasz eltiprása ellen tiltakozók nyilvános megbüntetése aránytalanul rontana az ő megítélésén. Pro tertio: panaszaikat a filozófusok nem vitték „Csepelre”.
Kádár nem felejtett ugyan, de elnapolt. Bő három évvel később drámaian megváltozott a helyzet, legalább három fronton. Az első titkár dorgatóriumban részesült Moszkvából, a Pravda – minden szokást felrúgva – erősen kritikus cikket közölt a magyar reformról. Ettől felbátorodott a Komócsin–Biszku-féle, úgynevezett „munkásellenzék”, és magát Kádárt kezdte ki. Egy 1973. januári ideológiai tanácskozáson Komócsin egyik munkatársa, Sütő Gábor (ma a MIÉP színeiben külpolitikai tanácsadó) jelezte, hogy volna igény a pártban az arabbarátság fölerősítésére, egyszersmind az alkotó értelmiség zsidóbarátnak gondolt része megfegyelmezésére.
Enter Aczél György. Végtére is ő volt a „kultúrpápa”. Azzal vélte kihúzni a fejét a munkásellenzék által nyilvánvalóan az ő fejére dobott hurokból, hogy a vádlott szerepéből átöltözött a vádlóéba, és kínpadra vont, párttagságuktól megfosztatott és kirúgatott néhány – köztudottan zsidó származásúként kategorizált, egyszersmind „renegát marxistaként” számon tartott – társadalomtudóst. Pontosan azokat, akik öt évvel korábban hangosan berzenkedtek Csehszlovákia miatt. „Helleréket”.
Még ez a réges-régi szóhasználat is visszaköszön a mából: a Budai Gyula referenciájának számító Magyar Nemzet használja.
Minthogy azonban ma „ideológiai vétség” nincsen, azok, akik a régi kádári szellemben akarják büntetni a politika – értsd: hatalomellenesség – ingoványos mezőire tévedt filozófusokat, csak egy rosszabb változattal dolgozhatnak. Köztörvényes gyanúsításokkal, vádaskodásokkal.
De azért finoman szólva is több történelmi ismeretet, tapintatot és igen, félszt véltem gondolni a hatalom mai gyakorlóiról. Most már csak ahhoz van kedvem, hogy megkérdezzem: tényleg nem fogják fel, hogy Kádárék filozófusperének repríze, a liberális rendszerkritika bírói úton való elnyomásának kísérlete milyen fokon rombolja a maradék hitelüket? Gondolják, hogy ha a német filozófia és szociológia legnagyobb élő alakja, Jürgen Habermas szót emel Heller mellett, annak ugyanolyan értéke és hatása van, mint amikor Sartre és Russell, két Nobel-díjas védelmébe vette az ugyancsak Nobel-díjas Andrej Szaharov, ellenzéki szovjet atomtudóst és Brezsnyevék sz..tak rá? Komolyan? Hát nem. Nincs kétpólusú világ, mi pedig, amennyire ezt tudni vélem, ugyanazon az oldalon vagyunk, mint Habermas: Európában.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
