A múlt hét végén az Orbán-korszak legnagyobb ellenzéki tüntetése zajlott le Budapesten. Ahogy a pár héttel korábbi D-Day nevű tüntetést a civilekből álló Szolidaritás Mozgalom szervezte, úgy ezt a tüntetés sem az ellenzéki pártokhoz, hanem civilekhez kötődött – ezúttal az Egymillióan a magyar sajtószabadságért! nevű Facebook-csoporthoz. A borús időben is tüntető, több tízezer ember most már nem csupán egy ügy – a sajtószabadság – mellett tette le a voksát, hanem kinyilvánította, hogy nem tetszik neki a rendszer.
Ez a rendszer, amellyel a felmérések szerint a magyarok kétharmada ma már nem ért egyet, az alábbi pilléreken nyugszik. Először az etnikai nemzetegyesítés gondolatán, az elszakított „nemzettestek”, a határon túli magyarok szimbolikus hazatérítésén. Az etnikai nemzetegyesítés programját a társadalom kettészakításának politikája egészíti ki, amely a szociális problémákat kriminalizálja, rendőri kérdésként kezeli, és kitaszítja a „nemzetből” a szegényeket, leszakadtakat, romákat és hajléktalanokat.
Másodszor, az Orbán által „centrális erőtérként” definiált politikai akarat szakít a versengő demokrácia modelljével. Márpedig ha megszüntetik a versengés lehetőségét és megcsonkítják a polgári szabadságjogokat garantáló jogállamiságot, akkor a demokráciából alig marad valami. Ami viszont marad, az ismerős: a „népi demokrácia”. Az új rendszernek nincs szüksége vitákra, itt egyetlen értékrendszer érvényesülhet, amellyel szemben az összes többi hang csak a rendszer margóján, a nyilvánosság perifériájára szorítva kaphat helyet.
Harmadszor, a Fidesz-kormány radikális elitváltást visz végbe, amit az elmúlt évtizedekhez kötődő gazdasági és kulturális elit lecserélésével akar végrehajtani. Nem kultúrharcot folytat, hanem elitcserét hajt végre, amelynek lényege a szellemi és politikai függetlenség felszámolása és az Orbánhoz hű káderréteg pozíciókba helyezése. Ezt a réteget akarja „nemzeti középosztályként” rögzíteni, és az ő gyerekeinek továbbtanulását kívánja elősegíteni. Ez a nyílt osztályönzés politikája.
Negyedszer, a kormány politikája nem ideológiákra épül, hanem szimbolikus erőszakra és fenyegetésre. Orbán Viktor nem konzervatív, hanem opportunista politikus. Eszmék helyett a „józan észre” hivatkozik és a lehetőségek által felkínált erőpolitikában hisz. Olyanok ismernek magukra benne, akik feljebbvalóikhoz maximálisan lojálisak és beosztottjaiknak parancsolnak. Akik fölfelé nyalnak, lefelé taposnak.
Hatalmas parlamenti többsége birtokában Orbán akár demokratikusan is kormányozhatna, hiszen a törvénykezés normális menetét nem fenyegeti semmi. De rendszere itt is őszintétlen: a „forradalomra” és a külfölddel vívott „szabadságharcra” hivatkozva villámháborús taktikát folytat. Kész helyzetet akar teremteni, mielőtt a társadalmi ellenzék megszerveződne. A jogállami garanciák gyors leépítésével a rendszer valójában a pártelnök-kormányfő megkérdőjelezhetetlen, vezéri jellegű uralmát jelenti. Az állampártnak nincsenek Orbánhoz politikai alternatívákat megfogalmazó erőcsoportjai, így a vezér akarata automatikusan, minden korlátozás nélkül érvényesül. Nem csoda, hogy ez a rendszer a Fidesz-klientúrán kívül senkinek sem tetszik. Azoknak sem, akiket egzisztenciális félelemben tart. Ők a csendes többség.
A formálódó Orbán-ellenes társadalmi koalíciót az ellenzéki politikai erők osztódása kíséri. Az MSZP és az LMP mellett önálló erőként megjelent a szakszervezeti támogatású Szolidaritás Mozgalom, az MSZP-t elhagyó, Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció, valamint a Milla-tüntetésekből kinőtt 4K! (Negyedik köztársaság!) nevű tömörülés.
Vannak, akik fanyalognak amiatt, hogy az ellenzék osztódással szaporodik és konkurenciát állít egymásnak. De ma még nem az egyesített Orbán-ellenes politikai formáció kitalálása van napirenden, hanem a társadalom öntudatra ébresztése. És ha ezt minél többen csinálják, annál jobb. Minden új ellenzéki pártnak szervezőkre, támogatókra, aktivistákra van szüksége. Minden ellenzéki pártnak jelen kell lennie vidéken, meg kell erősödnie a helyi társadalomban. A Fidesz vezérelvű politikája a vidéki passzivitásra, a helyi társadalom megfélemlítésére épít. Az ellenzéknek csak akkor lesz esélye a következő választásokon – bármikor is legyen az –, ha át tudja törni a társadalmi közöny falát.
Ebben a munkában jelenthet fordulatot 2011 ősze, amikor növekvő társadalmi elégedetlenség hatására a forrásban lévő ellenzék megsokszorozza erejét. Nyilván lesz, aki megégeti, s lesz, aki kiforrja magát. A társadalmi aktivitás fenntartását elősegítheti a Milla-tüntetésen bejelentett akció, az alternatív köztársasági elnök megválasztása. Ebben a tekintetben „a végcél semmi, a mozgalom minden”, mert nem az a lényeg, hogy ki lesz a megválasztott személy. Mivel a rendszer nem Schmitt, hanem Orbán rendszere, így az igazság pillanata csak akkor jön el, ha a magyar nép szabad és tiszta választásokon felhatalmazást ad a ma még szerveződőben lévő ellenzéki erőknek a kormány leváltására.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
