A baloldal jövőjét mérlegelő politikusoknak mindenekelőtt azzal kellene tisztában lenniük, hogy mi és miért történt velük. Ahhoz pedig, hogy ezt megértsék, pontosan tudniuk kellene, hogy milyen országban, milyen társadalomban élnek. A súlyos bukás az országgyűlési, majd az európai parlamenti választásokon azt mutatja, hogy nincsenek tisztában a helyzettel. Sem az országéval, sem a sajátjukkal.
A megújulási hisztéria felújítása értelmetlen. Újrakezdésre volna szükség. Nem fiatalításra, hanem az új generáció megszerveződésére.
Az újrakezdésnek azonban legfőbb gátja a pártok állapota. Nem csupán a szocialistáké, de azoké elsősorban. A pártok természetüknél fogva olyanok, hogy a végső elsorvadásig képesek harcolni pozíciójukért. Az MSZP-ben újrakezdődő játszma a vezetői pozícióért már inkább bohózat, mint tragikomédia.
Mesterházy nem oka a szocialisták válságának, hanem a jelensége. Régi mondás, nem túl ízléses, de találó: ha nem megy az üzlet a kuplerájban, hiába tologatják ide-oda a kanapékat, és hiába neveznek ki új madámot, a lányokat kell lecserélni. Mesterházy, Botka, Tóbiás, Ujhelyi, Harangozó, Szanyi, Gúr (uramisten!) – nem mindegy? Változik a cserétől valami? Szimptomatikus, ahogy az ellenzéki pártok fogadták az európai parlamenti választások eredményeit.
A Fidesz ismét tarolt, a Jobbik simán verte az összes baloldali, liberális, zöld pártot, azok pedig a megsemmisülés felé menetelő MSZP kivételével mámorosan ünnepelték eredményüket. Túljutottak az öt százalékon, a jobbak megközelítették a bukott szocialistákat. Hurrá! Innen már egyenes út visz felfelé? Hová? Az ellenzéki szemétdomb csúcsára Orbánisztán autokratikus maffiaállamának hátsó udvarán?
Érthető, persze. Visszaigazolást kaptak, hogy érdemes volt pártot alapítaniuk. Méltánylandó teljesítmény, hogy talpon maradtak, szinte a semmiből indulva fölemelkedtek.
Érdemes volt önálló pártot szervezniük saját elveikhez. Most kompromisszumok nélkül képviselhetik és mérethetik meg programjaikat a választókkal. Vetélkedhetnek, hogy melyikük lesz őfelsége ellenzéke legerősebb csoportocskája. Részesei lesznek az önkényhez szoktatás révén konszolidálódó rendszernek. Bájos stukkók a parlamentáris látszatdemokrácia homlokzatán.
A rendszer megváltoztatását eredményező győzelem halovány esélye nélkül.
A baloldal jövőjéről akkor érdemes beszélni, ha létezik kiterjedt, a társadalomban mélyen gyökerező, politikai közösséggé szervezet erő. Baloldal nincs. Balliberális oldal még kevésbé van. Baloldalak vannak, az egyes pártokon belül is összekeveredve: szociáldemokraták, szocialisták, populisták, radikális antikapitalisták, zöldek, anarchisták, tudom is én, mifélék. Vannak továbbá szociál- és konzervatív liberálisok. Eklektikusok és eszmétlen karrieristák is bőven akadnak. Vitában-harcban egymással. Mindenki mindenki ellen. Orbán Viktor szotyizik a felcsúti lelátón, oszt röhög a markába. Még hogy itt nincs demokrácia?
Az MSZP korábbi történetét az jellemezte, hogy az igazi harcokat a belső koalícióban vívták. Ráérő idejükben, választások idején a jobboldallal is törődtek néhanap. Mesterházy ezt a harcot megszüntette. A gondolkodással együtt. A vita a párton kívül került, de ugyanarról szól. Illetve nem tudni, hogy miről szól a pozícióharcon túl.
Az MSZP gyászos szereplése nem meglepetés. Miért, mit gondoltak? Az intellektuális nihil és a morális csőd következményei pótolhatók lagymatag kormányellenes pufogással és óvatosan adagolt demagógiával? Még mindig azt hitték, hogy a párt uralása jobb választék híján automatikusan hozza a szavazatokat? A szocialisták tábora lassan kihal. Nagyítóval kell keresni fiatalokat, akik a régi baloldalon keresnék a kiutat.
A baloldal helyzetét önmagában nem érdemes vizsgálni, mert nem jutunk semmire. A választásokkal a pártpolitikai baloldal a rendszer része lett, mert nem volt hajlandó radikálisan szembeszállni vele. Ágált ugyan, de magatartásával, stratégiájával és az abból fakadó konzekvenciákkal legitimmé tette. Letette az esküt Orbánisztán alapokmányára.
A kiút, a baloldal jövőjének kulcsa pontosan az, ami az elmúlt négy évben hiányzott. A rendszerellenes radikalizmus vállalása. A radikális kritika politikai következményeinek érvényesítése, szembefordulás az autokratikus, mélyen igazságtalan, az egyenlőtlenségeket rögzítő orbáni maffiaállam rendszerével. A meghunyászkodó kormányváltó nyifegés helyett, amely a csúfos vereséghez vezetett. A jelenlegi pártok a jelenlegi állapotukban erre nem alkalmasak. Hiába képzelik magukról. Ha az eljövendő években nem okos párbeszéd folyik a rendszerváltó teendőkről, az elvekről és a programokról, nem a rendszer demokratikus oppozíciójának széles társadalmi bázisát szervezik meg, hanem a jobbára virtuálisan létező baloldali, liberális satöbbi csoportok folytatják egymással a vetélkedést az ellenzéki szemétdomb kakaspozíciójáért – ahelyett, hogy tisztára söpörnék az egész udvart –, akkor a tényleges baloldal esélyeit lehúzzák a klozeton.
A szerző történész
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
