Ripp Zoltán: Szervilizmus Orbanisztánban

A napokban a nyomtatott és az internetes sajtóban dühödt és vitriolosan gúnyolódó írások sora jelent meg, hogy szétcincálják a javaslatokat és indoklásukat. Sikerült nekik. A felháborodás és a kifigurázás egyaránt annak az abszurditásnak a jelensége, amely elborítja a reményeinkben még élhető hazánkként számon tartott Orbanisztán mindennapjait.

Abszurd az egész történet. Előre látható volt, hogy képtelenség egyfelől normálisnak és következetesnek maradni, másfelől eleget tenni a törvény által előírtaknak. Az önkormányzati korifeusok bárgyú megrendelései szabták meg az akadémiai állásfoglalások konkrét tárgyát, s csak remélhető, hogy ezek nem elsősorban szellemi sivárságuk tükrei, inkább a felelősség elhárításának gesztusai – kihasználva a „centrális erőtér” e téren is készséges közreműködését. Ha nem volna olyan szomorú az egész ügy, magam is szívesen élcelődnék hosszan a lista bornírtságain, az elfogulatlan fogalmazásért verejtéktől csatakos mondatokon. Mondjuk azon a jópofa magyarázaton, hogy a szabadság kifejezés „önmagában nem utal közvetlenül önkényuralmi politikai rendszerre”, netán azon az eszelős indokláson, amely eltanácsolja a szép régi „tanács” szót a használhatók közül, mondván, a komcsik elhasználták. A „felszabadulás” kifejezés természetszerűen kerül a rosszak közé. Talán a „Kitartás tér” vagy a „Rögvalóság és talajgyökér utca” váltja fel, midőn valamely szélsőpolgári polgármester majd nem tartja szükségesnek megtudakolni a tudós testület véleményét. A legnagyobb érdeklődést persze a személynevek váltják ki. Igazi kultúrbotrány, ahogy Gorkijjal és Majakovszkijjal elbánnak. Az pedig, ahogyan Károlyi Mihályt „vitatott személyiségként” utasítják a nem ajánlottak közé, igazi gyalázat. Különös tekintettel arra, ahogyan a listára valami véletlen folytán fölkerült egyetlen emblematikus jobboldali figura, a politikai rasszizmus szellemi megalapozásában élen járó Prohászka Ottokár értékelése elől kitérnek: „nem hozható kapcsolatba XX. századi önkényuralmi rendszerek működtetésével, ezért nevének használata közterület elnevezésében nem igényel akadémiai állásfoglalást”. Ja, hacsak úgy nem. Prohászka igen, Lukács György, az egyetlen világhírű magyar filozófus természetesen nem ajánlott – pontosan a törvény szellemében. Csak remélni lehet, hogy a magas testületnek nem kell majd szerecsenmosdató szöveget előállítani, mondjuk, a Tanácsköztársaság művészeti direktóriumaiban szerepet vállalt alkotók kapcsán, mint Bartók Béla vagy Kodály Zoltán, Pór Bertalan vagy Berény Róbert, Móricz Zsigmond vagy Kassák Lajos. Kínos lenne, ha más lenne a mérce, mint egy bűntelen helyi direktóriumi tag esetén, aki a megszálló román csapatok áldozata lett. Nem hinném, hogy a fideszes-jobbikos önkormányzatok primitív kultúrharcos perzekutorait bárki megállítaná félúton.

Az igazi botrányt azonban valójában nem is a listában foglalt állásfoglalások jelentik. Rá lehet húzni az „elkövetőkre” a vizes lepedőt, de a bajok forrása mélyebben van. Nagyobb a baj annál, mint hogy sor kerülhet ilyen visszamenőleges történelmi bélistázásra, hogy az Alaptörvénynek titulált jogtörténeti kuriózum új szövegéhez igazodva a fideszesek-jobbikosok kiterjesztik a kultúrharcos szellemi csisztkát, elsimítva az utat a lendületesen haladó Horthy-reneszánsz előtt. Orbanisztánban a Nagy Testvér az orwelli rémálom-utópia jegyében kívánja uralni a történelmet, ahhoz pedig a tudományos történetírás hivatalos értelmezésének intézményeit és mechanizmusát kell működtetni, a tudomány autonómiáját a minimumra kell szűkíteni. Nem elegendő hozzá a Schmidt-művek terrorházas- kutatóintézetes hálózata, az újabb történelemátírásra szakosított rendszerváltás- kutató megalapítása, az egyetemi vezető posztok folyamatos elfoglalása és a közoktatás uniformizálása. A tudomány függetlenségét jelképező intézmény, az MTA alávetése sem maradhat ki a sorból.

Nem állítom, hogy a szóban forgó törvénynek ez volt a direkt célja. De hogy logikusan illeszkedik az orbáni törekvések sorába, az egészen nyilvánvaló. A törvény most tapasztalt végrehajtásának várható következményei pedig ugyancsak aggasztóak. Nem a „hivatalos” vélemények tartalma az igazi tét, hiszen semmiféle kötelező jellege nincs a megjelent állásfoglalásnak, hanem a legtekintélyesebb tudós testület autonómiájának relativizálása, ezen keresztül a történettudomány művelésének megregulázása, beillesztése Orbanisztán rendszerébe, mégpedig az Alaptörvényben foglalt történelemértelmezés akceptálásával, legitimitása elismerésével. A mechanikus jogkövető magatartás valójában azt jelenti, hogy a tudós közösség fő reprezentánsa elfogadtatta: az Alaptörvényből egyenesen levezethető a történettudomány számára valamilyen kötelezettség. A precedens megvan, a miheztartás példája előállt. A szervilizmus Orbanisztánban intézményesül, megszabja a „normális” viselkedést. Az Akadémia elnöke az Orbán-kormány volt minisztere – tőle a jelek szerint távol áll az intézmény autonómiájának védelme, ha az eminens politikai szándékok érvényesítése a tét. Mit tett volna, ha erős elkötelezettsége lenne a történettudomány autonómiájának megőrzése iránt? Nyilvánvaló, hogy már az inkriminált törvényszöveg elfogadása ellen is tiltakozik. A politikai szempontú állásfoglalásra irányuló kérést pedig nem „leosztja” az illetékes intézménynek, hanem visszautasítja, legfeljebb a korrekt és politikamentes információadásra redukálva szerepvállalását az előre láthatóan presztízsromboló folyamatban. Magánemberként egy történész mondhat olyan véleményt szakmai kérdésekben is, amilyet akar – erkölcsi meggyőződését vagy politikai beállítottságát követve. Az MTA „hivatalos” álláspontjaként viszont nem tehető ilyen. Lehet persze azzal érvelni, hogy a javarészt költségvetési pénzből működő Akadémia számára a hatalom gyakorlói jogszabályi úton adhatnak feladatokat. A kormányfő és pártja azonban nem kegyúri jogát gyakorolja azáltal, hogy – amúgy eléggé szűkös – anyagi eszközöket biztosít a tudomány műveléséhez, hanem a társadalom iránti elemi kötelezettségének tesz eleget. A tudomány képviselői ezért egyetlen dologgal tartoznak, gondos, színvonalas és hasznos szakmai munkát kell végezniük saját területükön, a diszciplínájuk megszabta normáknak megfelelően. Tudományos feladatot kaphatnak, politikai megrendeléseket nem. Legalábbis egy demokráciában.

A szerző történész

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!