Mindannyian sarlatánok vagyunk, mindannyian hazudunk másoknak és magunknak is – mondja a világhírű bestselleríró, Robin Cook, aki új orvosi thrillerje, a Geopen Kiadó gondozásában megjelent Sarlatánok népszerűsítése érdekében látogatott el ismét Budapestre. A budai Libri Allee-ban, a könyvbemutató helyszínén pedig tengernyi olvasó, rajongó várta és hallgatta az írót, aki Fon Gabi rádiós műsorvezető kérdéseire válaszolt. A közönségtalálkozó előtt nekünk is sikerült kikérdezni Cookot, aki szerint a magyar kormányfő olyan, mint Trump, csak jóval veszélyesebb. Interjúnkban a két beszélgetés szerkesztett kombinációját olvashatják.
– Praktizál még?
– Netán orvosi segítségre van szüksége?
– Momentán inkább az érdekelne: rajta tartja-e még a betegek pulzusán a kezét?
– Magánpraxist már nem folytatok, viszont számos szakmai bizottságban és kórházi igazgatósági tanácsban ott ülök tagként, szóval naprakész vagyok az orvoslás terén. Persze a könyveim megírása előtt még gyakrabban járok be a kórházba, amit könnyen megtehetek, mert szinte mellette lakom. A Sarlatánok esetében egy nyílt szívműtétre látogattam el és néztem végig. Azzal szoktam biztatni magam, hogy ha a könyveim már nem fogynak olyan jól, még mindig visszamehetek agysebésznek. A sebészet ugyanis olyan, mint a biciklizés, ha egyszer megtanulod, nem felejted el.
– Orvosnak vagy inkább írónak tartja magát? Bár nyilván az egyik nem zárja ki a másikat.
– Abszolút sebészként, orvosként tekintek önmagamra. Nem tudom, mennyi könyvet kell még írnom ahhoz, hogy elsősorban íróként aposztrofáljam magam. Minden egyes alkalommal, amikor belekezdek egy regény megírásába, alapvetően megkérdőjelezem, hogy képes vagyok-e rá egyáltalán.
– Mindig is orvos szeretett volna lenni?
– Egészen a középiskoláig a régészet vonzott, de rá kellett jönnöm, száz évvel korábban kellett volna születnem ahhoz, hogy részesévé váljak az igazán nagy felfedezéseknek – időközben minden elfeledett és eltemetett várost feltártak már. Ugyanakkor volt egy család felől érkező nyomás, azt szerették volna, ha én is azt szeretném, hogy orvos legyek. Aztán középiskolás koromban egy amerikaifutball-mérkőzésen egy szerencsétlen tumultus eredményeképpen egy barátomnak csúnyán kifordult a lába. Szörnyű érzés volt, hogy tehetetlen vagyok, fogalmam sem volt, mit kell tenni egy ilyen esetben. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam, orvos leszek, hogy segíteni tudjak hasonló helyzetben.
– És mi fordította az írás felé?
– Valójában már harmadikos általános iskolás koromban elkezdődött: akkor a Stuart Little kisegér történetét írtam át, egy sokkal boldogabb befejezést kanyarítottam neki. 1964 óta dolgozom orvosként – mert valójában már orvostanhallgatóként is emberekről kell gondoskodnia egy doktornak. (Megjegyzem, egy orvostanhallgató attól fél a legjobban, hogy ő ér oda elsőként egy problémás esethez, s neki kell döntést hoznia…) Szóval azért kezdtem el írni, mert óriásinak láttam a szakadékot az orvoslás és a betegek erről szóló tudása között. A páciensek egyáltalán nem látnak bele a gyorsan fejlődő gyógyászati kutatásokba, ahogy a gyógyítás menetébe sem. Azt gondoltam, szórakoztató módon áthidalhatom ezt a távolságot, bevezethetem őket az orvoslás világába. Mind a mai napig azt remélem, a könyveimet olvasva elgondolkodnak rajta: vajon tényleg a megfelelő kórházba mennek-e a panaszaikkal, jó orvosoknál kezeltetik-e magukat, s ezek a doktorok valóban azok-e, akiknek mondják magukat? Ez motivál a leginkább, hogy felhívjam a figyelmüket esetekre, amelyekből okulva meg tudják védeni magukat egy adott helyzetben. Csak a páciensek képesek igazából visszahozni a gyógyítás valódi értékét: megkülönböztetni az üzletet az orvoslástól. És ezzel együtt felismerni azt: az embereknek végső soron egymásról kell gondoskodniuk.
– Az államra tehát kevésbé számíthatunk az egészségügyi ellátás terén?
– A mindenkori kormányzatnak három nagyon fontos feladata van: felelősséggel kell gondoskodnia állampolgárairól, biztosítania kell az oktatás magas színvonalát mindenki számára, és mindenkinek meg kell adnia a szükséges egészségügyi alapellátást. Az egészséges életmódra való neveléssel együtt a legfontosabb az oktatás, a tanulás lehetősége. A közegészségügy szempontjából az Egyesült Államok a legrosszabbul teljesíti alapvető feladatát, rosszabbul, mint az önök országa. És nem lehet csak állami vagy csak magánegészségügyről beszélni, az állam soha nem vonulhat ki a gyógyítás területéről.
– Az orvostársadalom felől érte-e valaha is támadás a könyvei tényfeltárása miatt?
– Persze. Rögtön az első könyvem, A gyötrelem éve megjelenése után. Akkor épp rezidensként dolgoztam egy kórházban, és azokról az emberekről írtam, akik szintén ott dolgoztak. Vagy legalábbis pontosan olyanok voltak a szereplőim, mint a valóságos kollégáim. Akik szenvedtek a rossz struktúrától, mégis engem támadtak, azt, aki be merte mutatni az első gyakornoki év gyötrelmeit. Ahelyett, hogy a rendszert akarták volna megváltoztatni, inkább megsértődtek és nekem estek. Akadtak, akik irigységből bíráltak, de nem építő kritikának szánták a véleményüket.
– Második könyve, az 1977-es Kóma ellenben mindmáig az egyik legnépszerűbb regénye, rá egy évre mozikba került a filmváltozat is Michael Crichton rendezésében, Michael Douglas főszereplésével. Milyen módon vett részt az adaptáció elkészítésében?
– Mivel Crichton a barátom volt, végig szorosan együttműködtünk. Michael Douglast pedig, aki egészen addig a San Francisco utcáin című televíziós sorozatból volt ismert, én hoztam a produkcióba, így lett ez az első mozifilmje. A női főszereplőt, Genevieve Bujold-t még az Anna ezer napja című angol történelmi filmben láttam, egészen elbűvölt, s hozzá is én ragaszkodtam.
– Ön nem szeretett volna játszani a filmben?
– Semmiképp. Különben is sebészként nagyon elfoglalt voltam akkoriban. Arra azért szakítottam időt, hogy Michael Douglast – tapasztalatszerzés céljából – körbevezetgessem a kórházban, ő pedig nagyon jó megfigyelőnek bizonyult, apróságokat is észrevett, ami engem is meglepett – mármint a saját viselkedésemmel kapcsolatban.
– Akár igazi orvos is lehetett volna belőle idővel?
– Szereptévesztés lett volna… és erről jut eszembe, akkoriban egyszer New Yorkban elmentünk az édesanyjával vacsorázni, aki megjegyezte, Michael nem hasonlít rám annyira, ellenben én kiköpött Kirk Douglas vagyok!
– A Sarlatánok – melyben központi szerepet kap a közösségi média árnyoldala – sorai közül kiérzek némi dühöt…
– Inkább aggodalom az! Aggodalom az olvasók miatt, vagy akár a közösségi médiával szoros kapcsolatot tartó, 18 éves fiam miatt. Aki, nem vagyok benne biztos, hogy ha orvosokkal találkozna, együtt tudna-e működni velük a valóságban.
– A mindannyiunkat vonzáskörében tartó közösségi média, ahogy hangsúlyozza, az orvosi praxist is befolyásolja. De hogyan?
– Az orvosok döntő többsége is fenn van a közösségi hálózatokon, és csakúgy, mint mások, előbb-utóbb valótlanságokat állít önmagáról. Egy idő után pedig már meg sem.
– Ők lennének a sarlatánok?
– Mindannyian azok vagyunk – hiszen mindannyian kitalálunk mindenféle történeteket ezeken a felületeken magunkról. Nemcsak arról, mi minden történt velünk egy tegnap esti buliban, hanem akár azt is, hogy elvégeztünk egy altatóorvosi képzést…
– Egyszer mindenki lesz beteg – nyilatkozta korábban. Ön ennyi tapasztalat birtokában még el mer menni orvoshoz a bajával?
– Amikor pár éve 45 év kosárlabdázás után műteni kellett a térdemet, bizony, nagyon aggódtam. Biztosra akartam menni, ezért a legjobb orvost választottam, név szerint az altatóorvost, és kikötöttem, hogy hétfőn reggel engem műtsenek először!
– Az orvosok esetleges felkészületlensége mellett milyen egyéb veszélyekre kell még felkészülnünk a 21. században?
– A legnagyobb veszélyek egyrészt a hétköznapi fertőzésekből erednek majd, másrészt az antibiotikumok nem megfelelő használatából, valamint a vírusok, kórokozók, különféle rovarok mérgekre való rezisztenciájának kialakulásából. Az új könyvemet, amit pár nappal azelőtt fejeztem be, mielőtt ideutaztam önökhöz, ennek a témának szenteltem. Amerikában december 10-én jelenik majd meg, Pandemic (Országos járvány) címmel.
– És mi lesz az orvoslás jövője?
– Ez. (A zsebéből előhalássza és felmutatja a mobilszámítógépét.) Ez a kis kütyü hamarosan képes lesz mérni és kiértékelni a viselője vérnyomását, vércukorszintjét, hogy mennyi cigarettát szívott el aznap. A mesterséges intelligencia fejlődése által a kórházakban is csökkenni fognak az ágyszámok, mert a betegek otthon is elláthatókká válnak. Azt gondolom, minden fejlett országban egyetemes változáson mennek át nemsokára a klinikák, még az Egyesült Államokban is. Ehhez viszont meg kell szabadulni pár politikustól.
– Ha már politikusok! Úgy tudom, a Trump Towerben van egy bérleménye…
– Ne is folytassa! Le vagyok taglózva az elnökváltás óta.
– Pedig a torony névadójának elnökségével beköszöntő, közegészségügyet érintő változásokról kérdezném.
– Trump csupán egy televíziós személyiség, egy celeb. Se nem tájékozott, se nem udvarias, nem alkalmazkodik, nem tartja be a szabályokat. A közegészségügy alatta… nos, olyan, mintha egy sötét szobában trambulinozna valaki. Hiányzik belőle minden együttérzés, képtelen beleélni magát az átlagember helyzetébe. Úgy érzem, Magyarországon is ehhez hasonlóak jelenleg az állapotok, viszont az Egyesült Államokban az emberek kevésbé vannak kitéve a hatalmi kényszernek, mert több az intézményi szűrő, mint például a Kongresszus.
– Az elmúlt évtizedben többször járt (2008, 2009, 2013, 2015) nálunk, most van itt 5. alkalommal. Hogyan látja folyamatában a társadalmi közhangulat alakulását?
– Úgy érzem, az emberek félnek, és sokkal ingerültebbek, mint azt korábban tapasztaltam. Orbán Viktor hasonló Trumphoz, ám jóval veszélyesebb – Trump csak azt szeretné, hogy csodálják –, ő, mármint Orbán Viktor minden kunsztra, hirtelen pálfordulásra kész, csak hogy megőrizze a hatalmát. Érzésem szerint ez nagyon rajta hagyja a bélyegét a közhangulaton.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
