…úgy tartja a mondás, hogy minden rosszban van valami jó. Az optimista ember mindig próbálja megkeresni és megtalálni ezt az icipici jót, a pesszimista viszont csak a rosszat látja még a jóban is. Jómagam – úgy érzem – inkább az utóbbi fajtához tartozom, bár nagyon igyekszem tenni ez ellen, de sajnos nem mindig sikerül.

 
Gálvölgyi János

Mert ha például az ember ismerőssel találkozik, többnyire már a második mondat arról szól, hogy ez is rossz, meg az is rossz, nevetségesen csekély a fizetés, nézhetetlen a tévéműsor, pocsék a közhangulat, csapnivaló a munkahely, rozoga az egészség meg az egészségügy, siralmasan nevetséges a magyar foci – és csak soroljuk, soroljuk, soroljuk, mi minden rossz, amíg a két fél közül mindkettőnek az élettől is elmegy a kedve. Így hát a legjobb nem találkozni senkivel. De ha az ember kerüli a társaságot, és bezárkózik otthona négy fala közé, az újságok meg a tévéhíradók sem teszik boldoggá.

Ami az én privát rosszkedvemet illeti, hogy rátegyek még egy lapáttal – méghozzá a szó szoros értelmében –, leesett az első hó, és nagyon félek, ezen a télen nem az utolsó. Megvallom őszintén, én gyűlölöm a telet. Gyerekkoromban persze még más volt. Természetesen nem volt autóm, és egyáltalán: nem nagyon kellett közlekednem. Mindig úgy laktunk – szerencsémre vagy pechemre –, hogy a lakásunktól mindössze néhány lépésnyire volt az iskolakapu.
A telet ma már csak nézni szeretem, leginkább a tévében, mondjuk az egyik olyan csatornán, ahol igencsak meglepett egy vadonatúj vetélkedő sok-sok millió forintot érő kérdése. „Mivel foglalkozott Madonna, mielőtt beindult a karrierje? Kutyaeledelt árult, fánkot vagy autógumit?” Nem babra ment a játék. A helytelen válasz eredményeként ugyanis a játékos egykönnyen elveszíthette a látszólag már megnyert milliókat.

Megint csak rosszkedvű lettem, mert magam sem tudtam a helyes választ. Lám, hiába volt az a sok hülye könyv, amelyeket eddig elolvastam, az a sok-sok vitathatatlanul fölösleges marhaság, amelyektől nagyképűen néha úgy éreztem, amolyan igazán félművelt ember vagyok. Márpedig én nem tudom, hogy fánk-e vagy autógumi, holott a választ bizonyára már egy tízéves gyerek is tudja!

No, jó, vitatkoztam magammal, ezek a gyerekek viszont olvasni sem tudnak, többnyire még egyetemista korukban sem. Nem is olvasnak, és – az egyik legutóbbi felmérés szerint – ha véletlenül mégis, nem értik az olvasott szöveget.
És akkor mi van? Semmi. Ha tudják, hogy fánk vagy autógumi, vagy beköltöznek egy minden jóval felszerelt és ellátott villába, ahol aztán eléggé szégyentelenek, akkor népszerűek és millio­mosok lesznek. Munkával mindezt sajnálatos módon nem lehet elérni, vagy ha mégis, igencsak hosszú élet kell hozzá.

Ám ahogy rosszkedvűen továbbkapcsolgattam a tévét, meg kellett állapítanom, valamiképpen az egész világ ebben az irányban halad, méghozzá elképesztő sebességgel.

Aztán az eszembe jutott George Bernard Shaw egyik mondása: „Nem tudom, élnek-e emberek a Holdon, de ha igen, akkor a Földet használják – elmegyógyintézetnek…”
…különben a helyes megfejtés: fánkot árult…

Címkék: Országos Rádió és Televízió Testület, forint

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!