Rövidzárlat kékben

Mindenki ott van, aki számít. S ahol megjelenik egy politikus, ott kötelező színpadi kellékként nyomokban tüntetők és ellentüntetők is felbukkannak. Hogy miért és mi ellen? Legfeljebb azért, hogy a tévébe bekerüljenek. Hiszen Bayreuth igazi provinciális kisváros, s bár a Festspielhaus mindig is a színházi és zenei újításairól volt híres, a politika és közélet aktualitásait csak ritkán öntik művészi formába a rendezők. A premier után felcsavarják a vörös szőnyeget, s a főszerep ismét Wagneré és Wagner zenéjéé.

Ez nem Berlin

Amikor a zeneszerző 1872-ben a kisvárosba költözött, többek közt azért találta alkalmatlannak az azóta is működő őrgrófsági operaház épületét, mert a páholyokkal, oldalerkélyekkel gazdagon felruházott nézőtér inkább hasonlított a társasági élet pletykáit tovakürtölő piaci zsibongáshoz, mintsem a zeneművészetre kíváncsi vájt fülű koncertközönség áhítatos szeánszaira. Az általa megálmodott operaház puritán szigorral, nem kevés közönségnevelő szándékkal a színpaddal szembeni nézőteret hagyta meg a hagyományos közönségtérből, azt is kárpit nélküli faszékekkel – a jobb akusztika érdekében. A kényelmetlenségek Bayreuth mai, a wagneri ideáknak megfelelő szakértő közönségét a legkevésbé zavarja, pedig a borsos jegyárakért (hivatalosan 14 és 225 euró közt mozognak a szinte beszerezhetetlen jegyek árai) még klimatizált nézőtér sem jár. A hangulat ennek ellenére egyszerre emelkedett és oldott, az emberek szeretnek jókat enni és finom söröket inni a felvonások közti egyórás szünetekben. Ez nem Berlin, a politikai földrengések elkerülik e vidéket. Itt a kötőerő a Wagner zenéjében testet öltő szent őrület, mely erre a pár órára, pár napra, attól függően, kinek hány előadásra nyílt meg a szentély kapuja, egybekovácsolja a színes társaságot.

Transzformátorház, rovarszárnyak

Az öt héten át tartó, 30 előadást jegyző fesztiválidőszakban mintegy 60 000 néző hódolhat szenvedélyének – a zenének éppúgy, mint a fontosság tudatának, a kiválasztottság, a bennfentesség unikális érzésének egyaránt. Az opera műfaja világviszonylatban is egyre inkább rétegzene, nemcsak földrajzilag – a közép-európai, osztrák és német operaházak vonzzák a legtöbb látogatót, ezeken a játszóhelyeken gördül fel legtöbbször a függöny –, de a nézők életkorát tekintve is. Az opera az 50 felettiek művészete, bármennyire is formabontó, modern és kísérleti egy rendezés, a fiatalok Bayreuthot sem ostromolják tömegével. Az újítás – és bizonyos értelemben az ezzel járó fiatalítás is – vezette Katharina Wagnert, a fesztivál művészeti vezetőjét, amikor felkérte Yuval Sharont az idei bemutató színpadra állításával, így a bayreuthi játékok történetében először rendezhetett amerikai direktor a Zöld Dombon. Az eredetileg színházi rendezőként startoló Sharon sokáig bizalmatlanul tekintett az operára, idejétmúlt, ósdi műfajnak tekintette. Aztán egyszer csak megkísértette a gondolat: hogyan is lehetne közelebb hozni egymáshoz a hallgatóságot és a zenedrámát. 126 előadóművész, 24 limuzin és hat zeneszerző bevonásával mozgó opera-előadások rendezésével hívta fel magára a szakma és a közönség figyelmét. Operafejhallgatókat helyezett el a Los Angeles egyik legforgalmasabb vasútállomásán áthaladó ingázók közt, majd megalapította az Industry nevű kísérleti társulatot Los Angelesben. A Hopscotch (Ugróiskola) című, lélegzetelállítóan bonyolult, 36 fejezetből álló, autók belsejében és a város forgalmas útjain játszódó dráma óriási sikert aratott amerikai színházi berkekben. 2012-ben Karlsruhéban pedig Walkürt rendezett, amivel az utolsó akadály is elgördült az elől, hogy zöld utat kapjon Bayreuth jól ápolt gyepén, a domb tetején. A felkérés – a Neo Rauch és Rosa Loy jelmez- és díszlettervező-párossal való együttműködésre – akkor érkezett, amikor Alviss Hermanis visszalépett a Lohengrin rendezésétől.

Sharon szakmai előéletének fényében senki sem kételkedhetett abban, hogy a hintót nem hattyúk fogják tovaröpíteni. A színpadot elárasztó kék szín, az 1927- es Fritz Lang rendezte Metropolis című filmet idéző a transzformátorház, Rembrandt-festmények inspirálta jelmezek, rovarszárnyakat viselő főszereplők – néhány jellegzetesség az új Lohengrin legerősebb képei közül. A Neo Rauch és Rosa Loy művészpáros által kreált képek mindent uralnak ebben az előadásban, a romantikus opera zenéje is elhalkul a festői színpadkép mellett. Christian Thielemann, az előadás karmestere, egyben a fesztivál zeneigazgatója is úgy nyilatkozott, hogy zenei interpretációját a látvány nagymértékben befolyásolta. Az amerikai rendező sem nagyon rúghatott labdába ilyen szcéna mellett, másodhegedűsnek tűnt a rendezői teljesítmény: az énekesek legtöbbször hosszú, statikus beállításokban énekeltek, kevéssé kavarva fel a jelenetek festményszerű elrendezését.

Miért tapsolnak?

Az idei premierből egyébként nemcsak az eredetileg felkért Hermanis hátrált ki. A bemutató előtt alig egy hónappal a főszerepet játszó Roberto Alagna mondta be az unalmasat. A rossz nyelvek szerint nem tudta megtanulni a címszerep szövegét. Pjotr Beczala lett a beugró – a tenort éltette a bayreuthi közönség, igaz, sokszoros Lohengrinként nem volt sem az ő, sem az Elsát alakító Anja Harteros hangja meggyőző. A rövidzárlat a torkokban szinte egész este villámcsapásszerűen kísértett. Mint ahogy a németek évtizedek óta favorizált, Bayreuth színpadán pedig különösen nagy népszerűségnek örvendő Waltraud Meier sem remekelt. Zenekritikusok egymástól kérdezgetve háborogtak a véleményt és nem vértelen nemtetszést elnyomó vastaps hallatán: miért tapsolnak? De hát nem hallották, hogy énekeltek? Másképp hallották. Érdekes felismerés volt, hogy az operaházak fellegvárának számító Festspielhausban sem minden tökéletes. Drámai töltetet adott az énekesi teljesítményekhez az, amit idehaza talán csalódásként élt volna meg a kritikusabb hallgató. Mint ahogy azt is furcsa volt megtapasztalni, hogy a közönség elvakult szeretete – avagy minek is nevezzük: aktuális sztárkultusz, egészséges sznobéria? – valójában hogyan befolyásolja a hallójáratokat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!