Anthony Weiner, a szép politikai jövő előtt álló amerikai demokrata képviselő egy véletlen mozdulattal privát üzenet helyett mintegy 40 ezer Twitter-követőjének küldött szét egy képet diszkrét takarásban lévő, ám dagadó férfiasságáról.
A prüdéria hiányával aligha jellemezhető amerikai médiát és közvéleményt a Weiner-történet napokon keresztül lázban tartotta. Kommentárok és elemzések sora szállította a pró és kontra érveket a „mondjon le – ne mondjon le” vitához. Az eredmény ismert, Weiner politikusi karrierje egyelőre véget érni látszik.
A történetnek azonban van egy másik, nem kevésbé fontos olvasata is. A Weiner-sztori a maga nyers valóságában mutatta meg a magánszféra egyre inkább elmosódó határait az online világban. Alig másfél évtizeddel ezelőtt, Bill Clinton és Monica Lewinsky történetének politikai végkifejlete is talán egészen másképpen alakul, ha lettek volna képek és szöveges üzenetek arról, ami akkor történt. A Weiner-féle képek mostanra már – kis túlzással – elpusztíthatatlanná váltak, gazdájukat egész életében kísér(te)ni fogják. A képek és a szövegek minősége hosszú évek múltán is tökéletes lesz, a papír megfakulásától a digitális világban nem kell tartani. Itt minden olyannak fog tűnni, mintha csak ma történt volna. Az internet nem felejt, a Control+Z itt már nem segít. Olyan ez, mint az elpusztíthatatlan sárkány: le lehet ugyan vágni egy-két fejét, de azok helyett mindig újabbak és újabbak fognak nőni.
Weiner maga okozta a vesztét, hiszen lényegében csak félrenyomott egy gombot. Ezért az elképesztő bakiért a technológiát hibáztatni nem érdemes. De arról se feledkezzünk meg, hogy a világ (pontosabban az internet fejlődése) egyre inkább abba az irányba halad, hogy a szakmai és magánéletünkkel kapcsolatos információink (levelek, szövegek, családi fényképek, videók stb.) mind nagyobb hányada olyan digitális információ, amelyet nem saját gépünkön vagy polcunkon tárolunk, hanem akár több tucat vállalat szerverein szerte a világban. Ezeknek egy részét megosztjuk másokkal, a másik részét pedig elvileg csak mi látjuk. És ez remélhetőleg így is marad. Ezt a rendszert ugyanis jelenleg a bizalom tartja össze, az abban való hit, vagy csak az azzal való megbékélés, hogy az adataink biztonságban vannak, illetéktelen kezekbe nem jutnak.
Mondjuk ki nyugodtan: ami egyszer felkerült az internetre, az nagy valószínűséggel ott is fog maradni. Ha nem is mindörökre, de emberi léptékkel számítva annyi ideig biztos, hogy előkerüljenek valakiről a sok évvel ezelőtt készült képei vagy éppen különböző fontos-nem fontos hozzászólásai. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden információ gyorsan és egyszerűen előkereshető, de kellő kitartással és a megfelelő helyeken való keresgéléssel online identitásunk szinte teljes mértékben meg- és visszafejthetővé válik.
Az USA-ban éppen ezekben a napokban kapta meg egy vállalkozás a hivatalos szövetségi hozzájárulást ahhoz, hogy hét évre visszamenően folyamatosan eltárolja az interneten található személyes információkat, majd pedig ezeket felhasználhassa azokban az elemzéseiben, amelyeket egyedi megrendelésre készít emberekről, többek között potenciális munkáltatók számára.
Ebben az új világban sokkal nehezebb lesz a múltat megszépíteni, és ennek kétségkívül megvannak a pozitív társadalmi következményei. Akinek takargatnivalója van, annak számára a „takargatás” egyre nagyobb erőfeszítéseket fog igényelni.
Kérdés azonban, hogy valóban véget ér a „nagy machinátorok”, a mesterien oldalt és ideológiát váltók kora és az előttünk álló (és borítékolható) nagy leleplezések tisztábbá és igazságosabbá teszik a világot. Vagy pedig inkább arról lesz szó, hogy már most kezdhetünk aggódni azon, hogy egy átmulatott éjszakáról készült vizuális emlék, egy-egy meggondolatlanul az internetre kiáltott pikáns üzenet, vagy netán egy politikai állásfoglalás karrier- és személyiséggyilkos bumerángként fog váratlanul becsapódni az életünkbe, akár sok-sok évvel később.
És innentől kezdve a kérdés már csak az lesz, hogy képesek leszünk-e alkalmazkodni ehhez az új világhoz…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
