Pökhendi, avagy pánikban van Trump? – ez itt a kérdés. Alighanem mindkettő.

 

Hiszen elképesztő önhittség kell ahhoz, hogy a Fehér Ház lakója szemrebbenés nélkül tudassa: az alkotmányban korlátlannak minősített elnöki kegyelmi jogkört ő akár önmagára is alkalmazhatja (sietve hozzátéve, tipikus trumpi stílusban, hogy erre persze nincs szükség, hiszen nem tett ő semmi rosszat, a különleges ügyész vizsgálódása „boszorkányüldözés”). Ez a – főbírói alkotmányértelmezésre még sosem került – elvi lehetőség már a Watergate-botrány során is felvetődött, természetesen csupán logikai alapon és újságcikkekben, Nixon elnöknek volt elég esze, hogy e forró kását messze elkerülje. Mivel az alkotmány csak az elnök elleni törvényhozási eljárás megindulása utánra korlátozza e kegyelmi jogkört, előtte elvben akár el is képzelhető önnönmaga felmentése. De természetesen ellentmondana a jogállam minden elvének: a brit monarchiával szakító Alapító Atyák semmiképpen sem akartak a jogrend fölötti királyt az elnöki székben.

Márpedig Trump voltaképpen XIV. Lajos francia király módjára tweetelte, hogy az állam én vagyok. Jogászai egy most kiszivárgott levél szerint azzal érveltek, hogy egy elnök minden döntése jogszerű, akár az ellene folyó vizsgálat leállítása is. Ügyvédje, Giuliani erre még rá is tett egy lapáttal, amikor azt fejtegette a tévében, hogy az elnök ellen akkor sem indulhatna bűneljárás, ha történetesen lelőné (sic!) az ügyeit vizsgáló Muellert…

Őrültségnek hangzik, de van benne rendszer. Giuliani csak megtetézte a még elnökjelölt Trump hírhedt állítását, hogy rajongói akkor is kitartanának mellette, ha lelőne valakit a Fifth Avenue-n: jogásza most csak megnevezte a célpontot. S amikor kvázi megnyugtatásul hozzátette, hogy persze Mueller lepuffantása másnapján már meg is indulna a kongresszus alkotmányos eljárása, akkor a lényegre tapintott: az ugyanis nem bűnügyi, hanem politikai jellegű. A héten Bill Clinton, aki ellen az akkor republikánus többségű kongresszus el is indította a leváltási eljárást, gúnyosan meg is jegyezte, hogy amennyiben Trump demokrata volna, már javában folyna ellene is. Ám az őket is kicselező elnökkel fausti alkut kötött mai republikánus többség – rettegve a trumpista szavazóktól – sokak szerint a végsőkig védi a Fehér Ház kedvükre való törvényeket aláíró lakóját. Mondják is a demokraták, hogy csakis a novemberi választások és azon az ő többségük juttathatja dűlőre az igazságszolgáltatással packázó Trump ügyét. Aki az e heti állami előválasztásokat látva okkal aggódhat, s ez a pökhendiségének titka: pánikba eshetett, s miként Trump egész életében (és a hozzá hasonló politikusok mindenütt) ellentámadással próbálkozik.

Üzenete egyszerre szól a politikai elitnek és a vakhitű táborának. Utóbbi szemében jó előre le akarja járatni az ügyészi vizsgálatot, hogy amikor Mueller előáll annak eredményével, azt hiteltelennek lehessen beállítani. Trump tudja, hogy amennyiben rábizonyítják a cinkosságot az oroszokkal, s legalább az igazságszolgáltatás akadályozását, ami köztörvényes bűn (Nixon és Clinton ellen ez volt az alkotmányos vádpont), akkor csakis akként úszhatja meg, ha lejáratja a jogrendet. Modern Sámsonként döntve le az amerikai igazságszolgáltatás oszlopait (az FBI elleni lejárató hadjárata már megrengetésük). S ha az alkotmányos rendszer döngetéséhez hozzávesszük, hogy – most éppen a vámháborút is kockáztatva – javában ingatja a második világháború utáni atlanti rendszer oszlopait is, akkor fogalmat alkothatunk, mekkora veszély e populista bekerülése a Fehér Házba.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!