Schmitt Pál pont úgy fog távozni, ahogy érkezett: méltatlanul. Jó lenne most örülni annak, hogy mégiscsak működik a társadalom immunrendszere, mert megvetés és közröhej tárgyává vált ennek a megvetésre épülő rendszernek röhejesen alacsony színvonalú kiszolgálója. Én mégis inkább szánom az elnököt.
Schmitt Pál ugyanis jelentéktelen. Önálló akarat és gondolat híján érdektelen attól a pillanattól fogva, hogy őt – a Fideszen belüli és azon kívüli megrökönyödés ellenére – magas hivatalba emelte a parlamenti többség, egészen pontosan Orbán Viktor akarata. Megalázó vesszőfutása így nem csak magát a lopáson és csaláson kapott államfőt, hanem az idő múltával mind fájóbban, kitalálóját sújtja. Schmitt afféle chaplini figura a Modern időkből. Térdünket csapkodva röhögünk a főhős szerencsétlenkedésein, és csak lassan ébredünk rá, hogy egy sírnivalón sivár világ tragikus sorsú áldozata ő. Schmitt Pál, elnökségének tragikomikus két éve és méltóságvesztésének elmúlt pár napja minden eddiginél fájóbban tükrözi, milyen is a minket körülvevő világ, amely most maga alá gyűri őt is.
Schmittnek ugyanis igaza volt, amikor azt mondta, nem a doktori címe, hanem „egyéb kvalitásai” miatt választotta ki a miniszterelnök. Abban, hogy belőle a Magyar Köztársaság közjogi méltósága lehetett, benne van hazánk szomorú utóbbi húsz éve. Az idő, amely kitermelte magából az ilyen „kvalitásosok" tömegét: a mindenkori hatalomhoz való törleszkedéssel előre jutó ügyeskedők hadát. Orbán Viktor közülük mindig biztos kézzel választotta ki azokat, akik az előző rendszerben betöltött szerepüket hajlamosak simulékonysággal, megfelelési kényszerrel túlkompenzálni. Ők lettek a „mi kommunistáink”, akikkel szemben mindig más a mérce. Tele van velük, a schmittpálokkal a Fidesz holdudvara.
Schmitt Pál Fideszország valódi szimbólumává az elmúlt pár napban lett. Schmitt kellett, hogy kiderüljön, a pártállami működés ezernyi eleme él tovább, központi utasítással, az utasítást megüzenő pártlappal, a központi ukázt az ostobaságig és azon túl is visszhangzó csinovnyikokkal. Schmitt kellett, hogy kiderüljön, hogy nincs bátorsága egy egyetemi grémiumnak és egyetlen egyetem vezetőjének sem ahhoz, hogy maguktól és azonnal kimondják a nyilvánvalót. Schmitt kellett, hogy tudássá váljon a sejtés: ebben az országban mindenki, de mindenki, aki az államnak valamiképpen kiszolgáltatott, fél.
De hiába okozott hajszálrepedéseket még a jobboldali eddig mozdulatlan szellemi jégtakaróján is a vállalhatatlannal való szembesülés, a bábu péntek este önálló életre kelt. A tekintete volt igazán dermesztő a péntek eseti alákérdezős interjúban.
Hogy mennyire nem érti, mi történik vele valójában.
Hogy nem tudja, mi a különbség konzulens és opponens között, s egyiknek sem feladata, hogy svájci levéltárakat böngésszenek, bolgár és német alkotók után nyomozva. Hogy nem fogja fel, csalni csak a szerző tud. S róla kétségkívül megállapították, meg is tette. Hogy fogalma nincs: az egyetem nem bíróság, akinek idézést kell küldenie a lopáson kapott hallgatónak. És arról sincs fogalma, miként lehet ma Magyarországon PhD fokozathoz jutni.
Nem érti, s nincs aki megmagyarázza neki, mindez, hogy működik Európában. Nem tette elé senki az ugyancsak plagizáló zu Guttenberg német védelmi miniszter kálváriájának történetét, amely kottája lehetne az ő vergődésének is. Az epilóg tőlünk nyugatabbra mindig ugyanaz: piruló arccal, szégyenkezve, de távozik a vétkes. S nincs az a politika, aki némasággal cinkosságot vállalna vele. Ez csak a Kárpát-medencében honos.
Schmitt is menni fog. A kérdés csak az, mennyi megaláztatást óhajt végigszenvedni. Volt elnöke ennek az egykor volt köztársaságnak, akinek távozásakor a méltóság miatt járt köszönet. A mostaninak is kijár majd. A méltatlanságért, amivel Schmitt Pál hozzájárult ahhoz, hogy tisztábban, világosabban értsük a schmittpálok világát. Köszönjük, elnök úr!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
