Segítséget kérni jó

– Februárban saját blogjában írt arról: hosszú évek óta küzd a kóros falási rohamokkal és az ezt követő hánytatással járó bulimiával, a tökéletességre törekvés kis híján tönkretette. Óriási visszhangja volt a posztnak. Most hogy érzi magát?

– Nagyon jól. A posztra csak pozitív reakciókat kaptam, ami meg is lepett, és nagyon hálás vagyok érte. Amikor eldöntöttem, hogy nyilvánosságra hozom az írást, kizártam a külvilágot, nem is olvastam a híreket. Magam és a hozzám hasonló helyzetben lévők miatt akartam mindenki számára elérhetővé tenni az írást. Azért, hogy akinek szüksége van rá, lássa, hogy nincs egyedül.

– Most mintha missziója lenne, hogy azok helyett szól, akik nem mernek a nyilvánosság elé állni. Érkeztek tőlük visszajelzések?

– Igen, szerencsére nagyon sok olyan ember írt, akik hasonló cipőben jártak vagy járnak. Néhányukat ismertem is. Sportolók is megkerestek, akiknek ilyen problémáik vannak. Valójában megrökönyödtem, hogy ez ennyi embert érint. Korábban úgy gondoltam, ez viszonylag kis kör. Most, hogy felvállaltam, sok ismerősöm is elmondta, ezzel a betegséggel küzd. Attól, hogy én beszéltem erről, mások is nagyobb biztonságban érezték magukat, így ők is el merték mondani, velük mi a helyzet.

– Kicsit emlékeztet ez az utóbbi hónapokban óriási vihart kavart #metoo kampányra, mikor is elindult a lavina, és sorra álltak elő külföldi, majd hazai ismert és kevésbé ismert emberek saját szexuális zaklatásos történeteikkel. A bulimia is tabutémának számít?

– Így van. Az evészavar egyfajta érzelmi elnyomásból alakul ki. Hosszú ideig én sem mertem beszélni róla még a barátaimmal sem, nem akartam terhelni őket. Pedig valójában nem kell ezt egyedül csinálnom, mellettem állnak, rengeteget segítenek. Ha csak egy embernek tudtam segíteni az írásommal, már megérte.

– Az evészavarok manapság nem csak az élsportolókat, a hétköznapi tinédzsereket is érintik. Ilyenkor sokan nem akarnak segítséget kérni, mert szégyellik magukat. Nekik mit mondana, mire figyeljenek?

– Úgy gondolom, hogy a társadalmunk és az egész közösségi média megtéveszti a fiatalokat. Nem valós képeket kapnak és nagyon sok az impulzus. Sokakat megzavarnak a photoshoppolt képek, ezekre akarnak hasonlítani. Az lenne fontos, hogy minden fiatal találjon valakit, akiben megbízik, és akinek el tudja mondani azokat az érzéseket, amik feszítik őt. Akkor is, ha banálisnak gondolja. Ez oldja a feszültséget.

- Esetében már nagyon fiatalon, 11-12 évesen kialakult a bulimia. Most hogy látja, mi volt az oka ennek?

– Kiskoromban nem voltam jó súlyban, pufi gyerekként balettre és ritmikus sportgimnasztikára jártam, hogy ez változtasson a helyzeten. Aztán, ahogy javult a teljesítményem, úgy kezdtem el egyre komolyabban venni a külvilág visszajelzéseit is. De ezekhez a sportokhoz nem volt igazán jó az alkatom, így végül úszni vittek.

Ebben a szabad, kötetlen mozgásformában szinte repültem a vízben, sorra jöttek a nemzetközi versenyek. Velük együtt pedig az elvárások magam felől, és a külvilág felől is. Nekem a testképzavar kialakulása egy folyamat volt, lassan belecsúsztam. Nem a versenyeket éreztem nyomásnak, inkább a mindennapokat, a monotonitást. Nagyon nehezen viseltem el, ha valami nem úgy ment, ahogy azt elképzeltem. Most már tudom, hogy önmagamat és a jó dolgokat is meg kell tanulni értékelni, befogadni, és emellett elfogadni, hogy a rosszak is visznek valahová, céljuk van.

– A családja miképp állt a helyzethez?

– Egyáltalán nem szeretnék velük kapcsolatos dolgokról beszélni.

– Kifejezetten vékony a határ aközött, hogy még jót tesz valaki magának azz al, hogyerőltet valamit, és amikor inkább már árt vele. Ön is átesett ezen a határon. Most mennyire sikerül egyensúlyban maradni?

– Ezt most tanulom. Elkezdtem figyelni magamra, arra, hogy a testem, az elmém és a lelkem mit akar. Mert ez a három gyakran nagyon mást szeretne. A testem néha úgyérzi, hogy fáradt, a lelkem viszont hajtana tovább, az elmém pedig azt mondja, álljunk meg és nézzük meg, hogy melyikre van nagyobb szükségem. De sokat segítenek a barátaim, úszótársaim, az edzőm.

– Az elmondása alapján most is küzd a démonjaival, sikerülhet-e végleg leküzdeni ezt a betegséget?

– Mint minden addikcióból, ebből is nehéz úgy kijönni, hogy ne maradjanak meg életem végéig a gyenge pontok. Ezzel tisztában vagyok. Mostanra már ismerem a bulimia mechanizmusát, nagyon figyelek magamra. Adok időt erre, korábban ezt nem tettem meg. Most azt mondom, hogy le lehet győzni ezt a betegséget és meg lehet oldani a problémákat. Fel kell vállalni, hogy ez nem gyengeség.

– Korábban beszélt arról, hogy jógázik és meditál is, életmódot váltott, másképp étkezik. A legtöbb embernek probléma, hogy tudatosan figyeljen például az étkezésére. Ez az irányított figyelem mennyiben segítette a javulást?

– Nem fogok hazudni, az elején nagyon nehéz volt. Amikor egy orvos azt mondta, az egészségem és a felborult  a hormonháztartásom rendbehozása érdekében le kellene állnom a tejtermékekkel és kevesebb húst kellene ennem, nem voltam túl boldog. Fogalmam sem volt, hogy oldom meg ezt a dolgot. De elkezdtem, és a testem nagyon hálás, rettentő gyorsan reagált. Jelenleg minél természetesebb és minél több tápanyagot tartalmazó ételeket eszem, elhagytam a tejet, és inkább csak halak húsát fogyasztom. Évekig nem tápláltam rendesen a testem, most, hogy ezt megváltoztattam, olyan érzés, mintha szippantaná be magába a tápanyagot. Javult a bőröm és a hajam állapota is. A meditálás és a jóga is sokat segített. Az, hogy elkezdtem ezekre a dolgokra időt szakítani, egyfajta önszeretet elindulása. Az edzőm is nagyon támogató, mindent beépít a programba, így van időm magamra is. Az edzéseket persze nem hagyom ki, de nem muszájból csinálom.

– Ez nagy változás, mert korábban nagyon sokáig muszájból hajtott. Nyilatkozott is arról, hogy 20 évesen kiégett. Pedig akkor már a második olimpiai szereplésére készült.

– Az első olimpiámon, 15 évesen, 2012-ben Londonban még hajtott a szívem, aztán 2016-ban Rio előtt volt egy elég nagy törés az úszással kapcsolatban. Akkor jöttem rá, hogy alapvetően nem magamért csinálom. Úgy döntöttem, adok magamnak másfél hónapot, hogy ezt emésztgessem. Végül tudatosult, hogy tulajdonképpen nagyon szeretek úszni, de idő kellett ahhoz, hogy megértsem ezt a bennem feszülő paradoxont.

Ha sikeres az ember, gyakran megkapja, hogy milyen könnyű neki, szeretném, ha az emberek tudnák, a siker mögött nagyon sok áldozat és munka van. Én az úszás mellett is rengeteget olvasok, spanyol, francia és japán nyelvet tanulok.

– Ezek nyilván szerepet játszanak majd a jövőbeli tervekben is.

– Nem hiszem, hogy az úszás örökre szól, tudom, hogy ez csak egy gyönyörű állomás. Rengeteg tervem van, ezeket el is
kezdtem megvalósítani, de erről még nem szeretnék részletesen beszélni. Az biztos, hogy a pszichológia és az emberek segítése fókuszban van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!