Sír az utca

Mindketten szívbetegek és egyikükre sem tart igényt a családja. Nehéz műtétek után vannak, és a megpróbáltatásoknak még nincs végük. A nővérek és az orvosok sajátjaikként törődnek velük. Szeretgetik őket, ahogy csak lehet.

Drukkolnak a gyógyulásért, de nehezen tudják elképzelni az elválást is, úgy megszerették az árvákat. Sajnos az osztályról senki sem tudja örökbe fogadni őket, de nagyon szeretnék, hogy legalább a gyámhatóság találjon nekik anyát, apát. Beteg gyerekek esetében ez nem könnyű. Ha nem sikerül, az állam viseli majd gondjukat.

Ezekben a napokban azonban ezt is végképp csak gombóccal a torkunkban mondhatjuk. 

Hát, fiúk!

Az állam, amelynek gondoskodása várhat rátok, a héten bevezette a szabályt, mely szerint hajléktalanok nem élhetnek közterületen. Ha mégis, börtönnel is büntethetik őket. Az újságírók sorra kérdezik a szabályozás kárvallottait, akik ha vonakodva is, de mesélnek. Most is kiderül, hogy sokszor ott indul be a negatív spirál, ahol befejeződik az állami gondozás. Az a magyarázni való eset, amelyben megússzák a bajt, mert kikerülve az intézményes védettségből, gyorsan akad rendes munka, amiből lakást lehet bérelni. Ideig-óráig egyiküknél-másikuknál is el lehetnek többen, de ez is esetleges. Veszélyes a helyzet, nagy a szakadék szívóereje. (Az intézkedés elleni tüntetésen nyolcvan író rövid reflexióját olvasták fel a Parlament előtt. Tóth Krisztináé ide kívánkozik: „Szabad-e még a szabad ég ma, / vagy vonuljunk a szakadékba?”)

Később se kell sok a legrosszabbhoz, tudjuk meg a hajléktalanok történeteiből. 

Csillag Ádám videokrónikás az említett tüntetés közelében bírt szóra egy bemélyedésben meghúzódó embert, Varga Ferenc szerkezeti lakatost. Az ősz, választékosan beszélő férfi néhány éve jobb szemére megvakult, így tisztességes lakatosmunkát már nem tud végezni. Feljött Pestre… ez lett belőle. Hajléktalanság. Könnyek közt mondta el a történetét – talán először sírt önmaga miatt. Öregszem, mentegetőzik.

Medgyesi Róbert hajléktalan a törvény hatálybalépésének napján írt nyílt levelet Orbán Viktornak. A 37 éves agrármérnök 11 hónapja él az utcán. Kisfiát már elvette tőle a gyámhatóság. Jó állása, dolgozó felesége volt, gyereket, nagyobb lakást szerettek volna, felvettek nyolcmillió forint frankhitelt. A gyerek megszületett, de kevéssel később a feleség súlyosan megbetegedett. Az ő keresete kiesett, a törlesztőrészlet vadul ment fel. Két éve elment a feleség, a férfi magára maradt a gyerekkel és a hitellel, amivel már nem bírt. A bank elvitte a lakást, a gyámhivatal a gyereket. Egy ideig egy barátja jóvoltából még meghúzhatta magát egy társasház pincéjében, de a lakóközösség határozatban kötelezte távozásra. Az utca következett, ahonnan már nem lehet munkába járni. Hajléktalanszálló? Ő nem iszik. Ez viszont ott antiszociális, mondta. Kívül próbál meg túlélni és megharcolni az élettel a kisfiáért.

Bilincsben vitték el az új törvény első áldozatát, egy volt mérnököt Gödöllőn, mert hajléktalan életmódot folytatott. Egy padon ült.

A kormánybarát Pesti Srácok szerint annyi változik, hogy van hivatkozási alap a járókelőket ápolatlanságukkal, szagukkal, sokszor a viselkedésükkel és például a padok életvitelszerű elfoglalásával zavaró hajléktalanok eltávolítására. Ez így durván hangzik, írják, de amilyen állapotban vannak ezek az emberek, az is gyakran durva. És nem sintértelepre viszik őket meg nem tarkón lőni, hanem gondoskodni róluk, nyugtatnak meg mindenkit.

Válaszként Izsó Zita versét idézem a Kossuth térről: „Esténként lefekszünk a tönkrement bolt kirakata elé, és arról álmodunk, egyszer talán lesz saját otthonunk, állásunk, aztán elalvás előtt még forgolódunk egy kicsit a közös takarónk alatt, mint az elütött őz hasában a soha meg nem születő magzatok.” 

Innen is lehet nézni, onnan is.

Tisztességgel is lehet azt mondani, hogy jobb egy rendezett szállón lakni, mint az utcán. Csakhogy ezek a szállók nem rendezettek, másrészt ez a válasz kikerüli a lényeget. Vagyis, hogy: se szálló, se utca. Van ez az ország olyan gazdag, hogy legyen harmadik, emberi választás is az állam segítségével.

Hogy a két győri kisfiúnak ne az legyen az egyetlen esélye, hogy olyan emberekkel találkoznak majd, mint akik most a kórházban szeretik őket a szüleik helyett. Fiúk, ez szép lenne, de ennél kevésbé kockázatos megoldást kívánok nektek felnőttkorotokra. Olyan világot, amely nem engedi utcán, menhelyen pusztulni azt, aki elvét az életében egy lépést, pláne, ha nem is ő, hanem a szülei teszik ezt. 

Addig is, a legjobbakat nektek, babák!

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!