A képzőművészek visegrádi alkotóházában két szoba járt az íróknak: az egyik a nagy, földszintes házban, a másik a domboldalba ragasztott kicsi kőházikóban, ahová lépcső vezetett fel.
Az ebédlőben is, a szobákban is fával fűtött a szótlan, szúrós tekintetű, mogorva gondnok. Odakint havazott, hideg szél fújt, ’75. december eleje volt. Az első vacsorán megismerkedtem egy bajszos, középkorú műfordítóval, aki meginvitált a házikóba; gyakran jár Visegrádra, és mindig ezt kéri. A lépcsőfeljáró tetején állt felslichtolva a fa, a gondnokot kímélendő ő maga fűtött. Hosszan társalogtunk. Büszkén mutatta a hatalmas angol értelmező szótárát; a börtönben egyedül tanulta meg a nyelvet, a kiejtéssel gondjai vannak. Művelt, okos, szerény, barátságos embernek találtam, jó volt vele időzni.
Három héten át minden este mesélt műfordítási kérdésekről, egy-egy lefordíthatatlan amerikai kifejezés magyar megfelelőjéről, mezőgazdaságról, ’45-ről, ’56-ról, börtönről, életről, halálról, lenyűgözve hallgattam. Kár lenne, ha ezek a megrázó történetek elvesznének, mondtam egyik este, mire azt felelte, hogy némelyiket már beleírta egy másfél éve megjelent regénybe, és a kezembe nyomta a Sarusokat. Felismertem néhány szépséges történetét, de leírva halványnak tűntek. Csapda a történelmi regény: miközben évszázadokkal korábbra és más közegbe tesszük a sztorit, elvész az ereje.
Egyszer azt mondta: „A hatodik év a döntő; akit tovább tartanak bent, az nem marad ugyanaz az ember.” Beleborzongtam. Hazatérve összeismertettem a barátaimmal, ők is megszerették. Összejártunk, csevegtünk életről, irodalomról, politikáról; büszkék voltunk, hogy kitüntetett a bizalmával. Az a nemzedék, amelyik felnőtt fejjel élte meg a második világháborút és ’56-ot, tüneményes embereket adott, akikre csodálatos élmény volt rábukkanni. Néhány hónap múlva bemutatták a Magyar Médeia című darabját; a Jászai Mari téren álldogálva, hideg esőben hosszan dicsértem mindazt, amit a darab és az előadás javára írhattam.
1984 februárjában Ferihegyen botlottunk legközelebb egymásba, kiderült, hogy azonos járattal repülünk. Nem győztem örülni a véletlennek. Egymás mellé ültünk, kigördültünk a kifutóra, felpörgött a motor a maximumig, amikor egyszerre hatalmas durranás, majd süket csönd és sötét. Kinéztem az ablakon, olajfolt nőtt sebesen a gép szárnya alatt.
– Szétrobbant az egyik motor – mondtam.
– Ugyan – válaszolta –, mindjárt indulunk.
Elámultam a derűjén vagy az elrendelésben való hitén, ami talán ugyanaz.
Pár perc múlva tűzoltók és mentőautók szirénáztak a gépünkhöz, leszállítottak, és néhány óra múlva másik géppel repültünk el Amszterdamba, ahol lekéstük a csatlakozást; az új járatra való bejelentkezéskor a nevét ötször is betűznöm kellett, hogy le tudják írni. New Yorkban a repülőtéren azonnal elragadták és vitték Washingtonba. Amerikában aztán egyszer sem futottunk össze, Pesten találkoztunk ősszel. Az indulásunk napján, mesélte, az egyik ismerősük, aki Ferihegyen dolgozik, felhívta a feleségét:
– Asszonyom, gratulálok, húsz másodpercen múlott a férje élete.
’94 nyarán a szolnoki színházban a parlamenti választás heteiben Isaac Stern adott hangversenyt. A városi rendőrkapitány közölte velem, hogy a koncerten a köztársasági elnök úr is jelen lesz, ezért a megfelelő biztosítást meg kell szerveznünk.
Nem lettem boldog a hírtől. Minek hozzák a feszült és mocskos választási kampány finisében, amikor már nyíltan uszítanak ellene, egy olyan színházba, amelyben egyetlen páholynak sincsenek falai? A biztonsági intézkedéseket keveselltem és formálisnak találtam; a magam hatáskörében további intézkedéseket tettem, tudván, hogy mit sem érnek, ha egy őrült vagy egy profi merénylő gyilkolni akar.
Az igazgatói páholyban, az emelet közepén ült az első széken, mögötte szorosan én. Minden irányból minket bámultak, a páholyba nem jutott testőr. Az idős Stern fáradt játéka nem okozott élvezetet. Végig a nézőteret pásztáztam ugrásra készen. Göncz Árpád a szünetben az igazgatói irodában ott folytatta a társalgást, ahol sok éve abbahagytuk. Igyekezett oldani a szorongásomat. Az a gyanúm támadt, hogy igen sok mindent érzékel, amiről nem beszél.
A koncert után átmentünk a fogadásra a művészbejáróval szemközti Tisza Szálló épületébe. A biztonsági emberek tőlünk jó hét-nyolc méternyire poroszkáltak szórakozottan.
A rendőrautók húsz-harminc méterrel odébb, az úttesten álltak keresztben. Szorosan mellette tettem meg azt a néhány lépést, hogy rávessem magam, és a földre rántsam, amint eldördül a lövés. Két-három órán át azt képzeltem, hogy rajtam múlik a köztársaság léte.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
