Az egész úgy kezdődött, hogy itt, Újlipótvárosban, a Wallenberg utcában minden nap többször is elhaladok egy emléktábla alatt, mely tudatja, hogy a házban, amelynek falán márványlik, lakott egykor Simon István költő.
És most, tessék… Ember meg nem mondja, ki volt.
Gondoltam, utána megyek. Fölkerekedtem hát és levonatoztam Sümegre, a költő nevelő városába. Találtam a kiránduláshoz nyelvet is, egy kedves sümegi barátot.
Egy napi séta nyomán kibontakozott a bakonyalji kisváros múltja és jelene, de még a jövőből is fölsejlett valami.
Sümegnek számos korszaka volt. Először akkor kapott jelentőséget, mikor a végvárak sorába sorolván és meglehetősen bevehetetlennek bizonyulván a veszprémi püspökök a vár biztonságos falai közé hurcolkodtak be.
A török nem is vette be a várat soha, de Bocskai 1605-ben igen, és ha már bevette, rögtön le is nyakaztatta a püspököt, akinek fejét legurigáztatta a várdombról. Hiába, még a hajdúk nagy királya is szerette a mókát néhanap.
A második időszak a barokk kora, amikor ugyan már felépült a palota Veszprémben is, de jó néhány egyházfi szívesebben időzött Sümegen, a ma is álló és éppen csinosodó, kiállításoknak otthont adó barokk nyári lakban. Ennek az időszaknak legbecsesebb emléke Anton Maulbertsch a plébániatemplomot tetőtől talpig kitapétázó lélegzetelállító freskósora, de szép a ferencesek rendháza és temploma is.
Az ekkortájt itt letelepedő kisnemesség házai, kúriái is jórészt megmaradtak, mindenekelőtt Kisfaludy Sándor csinos hajléka, amelyben ma a város múzeuma van.
A harmadik a polgári kor, a tizenkilencedik és részben még a huszadik század időszaka, amikor a helyi polgárság felvirágoztatta a városka iparát, de mindenekelőtt kultúráját: ekkor jött létre a múzeum és a gimnázium. Erős, meggyökerezett és biztonságban élő, gyarapodó zsidó közössége is volt Sümegnek; ennek ma már csak a temetőben lelni nyomát.
Aztán némi hanyatlás következett, a település még a városi rangját is elpotyogtatta, s csak az ötvenes évektől, a bauxitbányászat föllendülése vitt némi vérkeringést az álmos barokk díszletek közé.
Ma pedig szinte semmi sincs – csak a vár. Az viszont nagyon van; Sümegnek a várra ráépülő idegenforgalom szinte az egyetlen reménysége ma.
A vár „kapitánya”, Papp Imre és az ő terebélyes és örvendetesen tovább gyarapodó családja huszonöt éve építi, tatarozza a várat és bástyázzák azt körül mára elképesztő méretű és mennyiségű vendéglátó-ipari létesítményekkel: szállodákkal, fürdővel, lovakkal teli istállóbirodalommal, zsúfolt kocsiszínnel, hatalmas restaurációkkal, lovagtermekkel, fedett lovardákkal és egész évben szüntelenül pezsgő élettel. Sok száz embernek ad munkát a vállalkozás ma már.
Végezetül utána eredtünk a költőnek is.
Egyutcás, hajdan püspöki, máig színkatolikus, barátságos falu szülőház-múzeummal, kultúrház névvel, emléktáblával, emléknapokkal őrzi legnevesebb szülöttének emlékét, nyomát.
Kicsit utána olvasgattam, szimpatikus, szerény figura volt, akit mindenki – pályatárs és egyszerű paraszt földi – egyként szeretett.
Egyéniségét a szegényparaszti otthon, a sümegi gimnázium, a háborús katonáskodás, az orosz hadifogság, az Eötvös-kollégium formálták – és a kultúra mindenekelőtt. A szegény parasztsorból – a korbeli társadalom segedelmével – a tudás, a kultúra grádicsán kapaszkodott föl. Nem csak művelt volt és olvasott, de mélyen át is élte, be is építette lényébe az irodalmat, a könyvet, a szót.
Nem kell visszasírni semmit, de nem lehet mindent elhazudni sem.
Ha nem is kérkedett vele, de katolikus volt és kommunista is. De nem a párt katonája volt, hanem a magyar kultúráé. Amit ő a fennálló rendszertől kapott. És ő ezt nem feledte, és úgy remélte, hogy amit ő kapott, azt sok-sok százezer szegénységbe született magyar gyerek és fiatal is megkaphatja majd. Tévedett, hatalmasat.
És nem csoda, hogy el van ma felejtve országosan.
Csak Bazsiban őrzik emlékét.
No meg a pesti Wallenberg utcában. Táblailag.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
