Királyhidán szálltam le a vonatról, mert a vasútállomás ott van, Királyhidán. Csak éppen Királyhida nincsen sehol. Azt ugyanis porig bombázták a háborúban, nem maradt belőle semmi, új lakóparkok, telepek vannak a helyén, a régi városrészből pár laktanyaépület sárgállik csupán.
Királyhidán nem sokat időzünk, úgysem találnánk meg már a Soproni utcát és annak 16-os számú házát, amelyben Kákonyi úr vaskereskedése volt.
Mert persze Švejk miatt rándultunk ide Pali barátommal, aki Pozsonyból futott be tíz perccel énelőttem, és akivel ruganyos léptekkel indulunk a városka másik, a Lajta folyón túl elterülő része felé.
De nem kapkodjuk el, rögtön az állomás mellett megállunk, és alaposan tanulmányozzuk I. Ferenc József császár és király patinás, az életnagyságnál vagy háromszorosan nagyobb mellszobrát, amely méltóságteljesen fogadja a városba érkezőt. Az osztrákokat nem zavarja a talpazaton lévő jókora koronás magyar címer, hiába, mint azt még tapasztaljuk a nap folyamán, ők nem akarják a múltat végképp eltörölni.
Hogy megilletődöttségünknek valami keretet adjunk, no meg, hogy illőn köszönthessük egymást, betértünk a szoborral szemközt lévő egyszerű vendéglátó-ipari egységbe. Itt nyelvi nehézségekkel nem kellett bajmolódni, a kedves felszolgáló hölgy magyarnak, sőt magyarországinak bizonyult. Kora reggel autózik ide munkába, és hajnali kettőig dolgozik, akkor indul Mosonmagyaróvárra, haza. Két pihenőnap után jön ismét. Mint elmondta, a hely nyitva tartása a katonák napirendjéhez igazodik, akik rendesen éjfél után jönnek ki lazítani kicsit, de nagy dáridó nincsen, az osztrák katonák rendesek, illedelmesek. Bruck katonaváros maradt tehát, amint hogy az volt száz évvel elébb is. Minden évben hatalmas hadgyakorlatok tartattak a környéken, melyeken mindig részt vett az uralkodó is, aki gyermeteg lélek lévén rajongott a katonáskodásért. Nem csupán hadgyakorlatok tartattak errefelé, de a városkában áprilistól őszig folyamatosan kiképzőtáborok működtek, vagy ötven barakkban laktak a katonák, tisztek, lovak, volt tüzérségi és lövésziskola, katonai kórház és hadifogolytábor, kutyakiképző és katonai reálgimnázium, no meg konzerv- és sörgyár, mely üzemek szintén a katonaság igényeit elégítették ki. Itt állomásozott továbbá a 91. gyalogezred – ebben szolgált a derék katona – tartalék zászlóalja.
Miközben elkortyolgatjuk rajt-spitzerünket, Pali mesél Hašekről, aki mindent hajszálpontosan írt meg a nagy regényben. Például, amikor a királyhidai botrány és verekedés után Schröder ezredes felolvastatja Lukaš főhadnaggyal a magyar lapok cikkeit, akkor elhangzik egy Barabás Béla nevű szerkesztő neve. Ez a Barabás tényleg hírlapíró volt, jó soviniszta, aradi, a Pester Lloydba írt, majd az Arad és vidéke főszerkesztője lett, aztán pedig politikus, pár napig még miniszter is, kulturális, a Károlyi Gyula vezette aradi ellenforradalmi kormányban.
Megyünk aztán tovább, pár méter után átballagunk a Lajta fölött a hídon, Királyhidáról Bruckba, átlépjük a történelmi Magyarország határát.
A hétezer lakosú városka igen csinosnak tűnik fel, szinte teljes hosszában megvannak középkori városfalai, az egykori várárokban barátságos kis hobbikertek zöldellenek manapság, a falakon belül pedig megannyi ódon házacska, palotácska, templomocska, fogadócska őrzi az elmúlt évszázadok hangulatát.
A főtéri templom előtt pedig a huszadik század szinte minden fordulópontjára emlékeztet valami monument. Az első és a második világháborús emlékművek nem meglepőek talán, de a mellettük lévő, jókora vörös csillaggal ékesített, cirill betűs szovjet fölszabadítási pamjatnyik hökkentő a magyarországi szemnek.
Az ebédre a Harrach család kastélyának tizennyolcadik századi melléképületében lévő restaurációban került sor. A két hatalmas adag wiener snitzli nem került többe, mintha egy szerényebb pesti étteremben kértük volna ki.
Közben Pali elmondja, hogy a Kákonyi-affért Hašek megírta már egy novellában is, amelynek egy mondatát kedvvel idézi: „Királyhida poros kisváros, lakósai nem tudják németek-e, vagy magyarok… Mint Magyáriában mindenütt, itt is virágzik a prostitúció.”
A Harrach-kastély zárva volt amúgy, eléggé lakatlannak tűnt fel, amint hogy az egész városka kihalt volt, csendes, álmatag.
Be-beültünk ide meg oda, éppúgy, ahogy Švejk és az ő Vodička árkász cimborája tette itt annak idején.
Miután Bruck valamennyi utcáját bejártuk, és a helyi Billában megvettük a vásárfiát is, még visszatértünk kiinduló pontunkra a vasútállomás mellé, a magyar lányhoz.
Itt Pali még lediktálta nekem annak a grognak a receptjét, amelyet Švejk főzött Katz tábori lelkésznek, hogy kigyógyuljon az előző napról maradt katzenjammeréből és alkalmassá váljon a tábori mise szakszerű celebrálására és amely recept nem szerepel a regényben, de Hašek barátai följegyezték. E szerint fél liter vizet föl kell forralni 2-3 szem fehér borssal, 6-8 szem fekete borssal, 10 szem szegfűszeggel, kis fahéjjal, citromhéjjal, egy citrom levével, fél kiló cukorral. Forrás után 3 liter fehér bort öntünk hozzá, valamint egy liter konyakot. Amikor az asztalra tesszük, leemeljük róla a fedőt és a fölszálló gőzt meggyújtjuk. Egy ilyen grog után passzió volt a tábori misézés…
Aztán elköszöntünk egymástól is, és ki-ki fölkapaszkodott a maga vonatjára. Hazafelé velem szemben egy fáradt arcú hölgy ropogtatta karját, ujjait, kérdeztem tőle, nagyon fáradt-e, mire elmondta, hogy egy bécsi szállodában dolgozik, negyvenhét ágyon cserélt aznap ágyneműt, el nem tudom képzelni, milyen fáradságos munka az, de hát mit tegyünk, élni kell. A férje is odakinn dolgozik, csak hétvégeken járnak haza egy Óvár melletti kis faluba.
Telefonált is közben a férj, németül beszéltek egymással.
Körbenéztem, valamennyi utasról hason sorsot kellett feltételeznem, jöttek haza a kinti munkából valamennyien, péntek este volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
