Ha lenne 15-20 éve felkészülni a Kaukázus történetéből, akkor Szindbádnak ottani bolyongásáról is születhetne egy könyv – mondja Csabai László, akinek már három vaskos kötete által élvezhettük a nyárligeti detektív történeteit. És öt folytatás még bizton várható: egészen ’89-ig követhetjük majd nyomon a nyomozót. S bár Bagdadban Az Ezeregyéjszaka meséinek világa rég nincs meg, Schiffer Árpád varázsa kitart. A szerzővel beszélgettünk.

 

– Ha a 2010 óta három kötetben megjelent (Szindbád, a detektív, Szindbád Szibériában, Szindbád, a forradalmár) regényfolyam nem egyértelműen a magas- és szépirodalom felől kerül az olvasók elé a Magvető Kiadó által, hanem a populárisabb krimiirodalom terjesztői oldaláról, lehetne még ismertebb és sikeresebb. Például film is készülne belőle, mint Kondor Vilmos Budapest Noirjából?

– Egy könyv népszerű lehet akkor is, ha az írásmű szépirodalmi szintű. Én csakis a szépirodalom felől tudom megközelíteni az írásművészetet. Számomra Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése a legnagyobb detektívregény. Ugyanakkor soha nem akartam krimit írni, eleve elég későn, huszonöt éves koromban olvastam először krimiket, de nem hiszem, hogy például Simenon hatott volna rám. Annak persze nagyon örülnék, ha a hagyományos krimik olvasói is rákapnának a regényeimre. De a Szindbád-regényekben ezernyi más dolog is elő- fordul a nyomozásokon kívül – és elárulhatom: olyan detektívregény író vagyok, akinek a nyomozás történetszálának a megalkotása megy a legnehezebben.

– Ez egyáltalán nem érződik a könyveit olvasva. Így láthatták a kritikusok is, hiszen a Szindbád, a forradalmárt idén Artisjus-díjjal jutalmazták és szerepelt az Aegon-díj rövidlistáján is. Mit jelent önnek az írói siker?

– Nagyon sokat. Azt, hogy van értelme az írásnak, az életnek. Egész életemben írónak készültem, már hétévesen ezt tűztem ki magam elé célként. Ha nem lettek volna a sikerek, ma nagyon megkeseredett ember lennék. De nagyon fontos a feleségem előtt is igazolnom magamat, hogy a napi tíz óra, amit írással töltök, nem hiábavaló, értelmetlen dolog. Az áttörés 2008-ban történt, addig évente egy-két novellám jelent meg, akkortól viszont már kerestek a folyóiratok, mára pedig négy kötetemet is kiadta a Magvető. Szeretném megérni a könyveim újabb és újabb kiadásait, és úgy látom, erre megvan az esély.

– Az első díját a Tokaji Borbarátnők Társaságától kapta, kik ők, és mivel érdemelte ki a bizalmukat?

– A társaság egyik vezetője a Béres-csepp révén ismert Béres József menye, Béres Klára. A tokaji borvidék női borászait, pincészetek tulajdonosait és a borvidék támogatóit összefogó szervezetről van szó, akik a borfogyasztás kultúráját is népszerűsítik. Minden évben tartanak egy nagy fogadást, amin az aktuális művészeti pályázatuk nyertesei is megjelennek. 2008-ban a Látogatás című novellám, ami a Holmi című folyóiratban jelent meg, lett a díjazott. Ez az írásom egyébként kötetben nem jelent meg azóta sem.

– A Szindbád Szibériábant már iskolai tananyagként is feldolgozták. Tanárként mit tartana fontosnak elmondani róla egy tan- órán?

– Elsősorban inkább azt emelném ki, úgy az egész oktatási rendszer, mind az irodalomtanítás kapcsán, hogy szakítani kellene a meglévő módszerrel, és az élményközpontúságot szorgalmaznám. A legfontosabb az lenne, hogy az olvasást megszerettessük a gyerekekkel, nem az életrajzokat, a stíluskorszakokat kellene sulykolni. Sok könyvet kellene nekik ajánlani, és egyáltalán nem baj, ha tízből csak egyet olvasnak el, ha az örömöt, élvezet okoz nekik. Úgy képzelem, a könyveim olvasói is jól szórakoznak, miközben követik a történeteimet.

– Milyen reakciók kísérik, hogy az iskolai könyvtárban magánál az írónál kölcsönözhetik ki a könyveit?

– Megesett már valóban, hogy a mezőgazdasági szakgimnázium és szakközépiskola diákjai és pár kollégám kikölcsönözte a könyveimet, de azt nem tudom, csak remélem, hogy néhányan el is olvasták azokat. Volt, aki úgy adta vissza: bár csak a feléig olvasta, de azt nagyon élvezte…

– Tán csak nem riasztotta el őket a könyvei egyre növekvő terjedelme? Míg az első négyszáz oldal körüli volt, a harmadik már több mint a duplája. Evés közben jött meg az étvágy?

– Úgy voltam vele, nem hagyok ötleteket kidolgozatlanul, ami az adott témában eszembe jut, azt lehetőség szerint mind megírom. Ám ennek most vége, mivel 1989-ig akarom végigvinni a detektív törté- netét, akitől, ugye, 1956-ban búcsúzhattunk el legutóbb. Ahhoz, hogy a rendszerváltozás idejéig eljussak, még további öt kötetet tervezek, de ha az említett terjedelemnövekedést tartanám, félek, kevés lenne hozzá az életidőm, nem tudnám befejezni. Ezért a jövőben háromszáz oldal körüli regényekben gondolkodom.

– Mikor olvashatjuk a következő Szindbád-történetet?

– Először a Száraz évszak című novelláskötetem folytatása jelenik meg, A vidék lelke címmel. Ebben már nem páros, hanem hármas novellák szerepelnek. Azután jön, remélem, a negyedik Szindbád-kötet. Egyelőre az anyagot, az ötleteket gyűjtöm hozzá.

– Öregszik Szindbád vagy James Bond-szerűen megáll fölötte az idő?

– Öregszik, de nagyon jól tartja magát, fiatalos. Egyidős, ugyebár a 20. századdal, 1900-ban született. Az előrehaladás mellett, azt gondolom, vissza is kanyarodhatok az időben, az eddig könyvekben is vannak olyan részek, amelyek egy-egy újabb novellát vagy újabb regényt rejtenek magukban. Például Szindbád, a forradalmár végén kiderül, hogy mielőtt a főszereplő visszatért volna Magyarországra, egy hónapig a Kaukázusban keringett. Ha lenne 15-20 évem felkészülni a Kaukázus történetéből, akkor erről az időszakáról akár egy külön könyv is születhetne. Időben és földrajzilag is bővíthető a története.

– A nyárligeti detektív figuráját milyen irodalmi elődökre hagyatkozva alakította ki?

– Ahogy említettem, a krimiirodalom nagyjai nemigen hatottak rám, a példaképeim leginkább az orosz klasszikusok. Az én Szindbádomnak sem Krúdyhoz, sem Máraihoz, sem Az Ezeregyéjszakához nincs köze, habár utóbbihoz annyiban talán, hogy ő is az ismert világot járja be, és sosem magától, hanem kényszer hatására. Korábban azért választottam ezt a becenevét, mert a szép hangzásával vonzhatja az olvasókat, manapság viszont azon gondolkodom, hogy inkább az eredeti nevén, Schiffer Árpádként jelenítem meg, mert a Szindbád el is riaszthatja az embereket, azt hihetik, Krúdy-imitátor vagyok.

– Bagdad vagy a burjátföldi városka, Pervijplán bármilyen valósnak is tűnik a könyveiben, éppannyira a képzelet szülötte, mint a Nyíregyházáról mintázott Nyárliget. Utóbbiról nyilván saját élményekkel rendelkezik, de járt-e már Irakban vagy Szibériában?

– Irakban nem, és talán hiába is mennék. A Szindbád, a detektív című regényben az 1908 körüli Bagdad jelenik meg, egy 200-300 ezres város. Ma már 8 milliós betonrengeteg áll a helyén, amit ráadásul le is bombáztak, Az Ezeregyéjszaka meséinek világa rég nincs meg… Oroszországban ellenben megfordultam, láttam a sztyeppét, a tajgát, és eredetileg a Szindbád Oroszországban címmel kacérkodtam, de még inkább mellbevágóbbnak gondoltam aztán, ha az Urálon túli, ázsiai részre viszem el a detektívet, bár engem oda még nem vetett el a sors.

+1 kérdés

– Az információszerzés, kutakodás, irodalmi, kortörténeti, kulturális „nyomozások” mellett volt valaha része valódi bűnügyi feltárásban?

– Soha, de a bűnesetek, a nyomozati munka bemutatása kapcsán állandó konzulenssel rendelkezem. Bár az irodalmi valóság soha nem azonos a tényleges valósággal, az írónak mégis meg kell teremtenie ezt az illúziót. Előfordult azonban, hogy egy általam kitalált bűnügyi esetet ki akartam hagyni, mert ilyen úgysem történhet meg a valóságban, ám a konzulensem rám tudott cáfolni példákkal, hogy dehogynem, mi az hogy!

Címkék: Interjú

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!