A művészettörténészek tizenegy típusát különböztetik meg a világháborús emlékműveknek, merthogy attól függően, hogy mit akarunk kifejezni, érdemes obeliszkben, gyászoló, sebesült, harcoló vagy épp halott katonában, a dicső múlt békéjében, családban, allegorikus állatokban, oroszlánban vagy turulban, esetleg nemzeti motívumokkal felcicomázott emlékoszlopokban vagy hősi halottak neveit soroló emléktáblákban gondolkodnunk.
Még komoly harcok dúltak az öreg kontinensen, amikor 1917. április 19- én az uralkodó szentesítette az 1917. évi VIII. törvénycikket, amely az I. világháborúban a hazáért elesett hősök emlékének megörökítéséről rendelkezett. A báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy által kezdeményezett, százegy évvel ezelőtt Tisza István miniszterelnök támogatásával megszületett jogszabály elrendelte, hogy minden magyar város és község anyagi erejének megfelelő, méltó emléket állítson a világháborúban hősi halált halt lakosainak: „Őrizze meg a késő utókor hálás kegyelettel azok áldott emlékezetét, akik életükkel adóztak a veszélyben forgó haza védelmében.” Elsőként Hatvan városa állított katonaszobrot – Finta Sándor műve már 101 éve áll a puskájára támaszkodva a Kossuth téren, tekintete jelképesen a távolba mered, ahogy a helyiek magyarázzák, vagy őrzi a várost, vagy olyannyira csüggedt, hogy fel vagy inkább el se tud nézni a horizontról. A szoboravatási ünnepséget 1917. november 25-én tartották – titkon azt remélve, hogy a magyar katona inspirálja majd a háborúba indulókat és valamiképpen jelez, ha az ellenséges erőket közeledni látja. A hatvani szobor avatása után egyre-másra állították fel országszerte a Hősök szobrát, maga Finta is jelentősen megszórta a környéket katonaemlékművekkel. Azt mondják, így oldotta a háborús traumáját, merthogy maga is harcolt a fronton, csak hamar megsebesült, így még időben hazakerülhetett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
