– Ez az utolsó levél. Karácsonyra hazatérek – makogtam franciául. Két hét volt hátra az ünnepig, én pedig a brüsszeli központi posta egy hivatalnokának magyaráztam, hogy bár az utóbbi időben hetente kétszer viszontlátott, mégsem akarom okos tanácsára hallgatva ötösével, olcsóbban megvenni a bélyegeket.
Az akkor még csak hétéves lányomnak küldtem képeslapokat – aranyozott Mikulást, háromtagú macskacsaládot (mivel mi otthon hárman vagyunk), Tintint, Asterixet, valamint karikatúrákat önmagamról, amint az előző napi monitorbámulástól karikás és véreres szemekkel tükörbe nézek reggel, hónom alatt egy nyúlánk bagettel hazaballagok a vásárlásból, vagy kiürült teáscsészék gyűrűjében verem a billentyűket a laptopon.
Öt éve éppen magyar emigránsokról írtam regényt. A magyar emigrációk első nemzedékéről, akik az 1848-as forradalmat követő szabadságharc bukása után hagyták el Magyarországot. Sokan az életüket mentve: politikai szerepvállalásuk miatt halálbüntetés várt volna rájuk, mint az 1849 októberében kivégzett tizenhárom tábornokra. De nagy számban akadtak olyanok is, akik önként választották a száműzetést. Úgy érezték, nem tudják elviselni a besúgókkal teli, fojtogató, reményvesztett közeget, ami őket a hazájukban körülvette.
London felé vették útjukat azok, akik munkából kívántak megélni. A párizsi élet gyönyöreibe fojtották a hazájuk felett érzett bánatukat a gazdag magyar arisztokraták. Brüsszelben pedig azok telepedtek le, akik a kevéske otthonról folyósított pénzből kényelmesen és nyugodtan akartak élni, hiszen Brüsszel nem csupán liberális, de olcsó és békés helynek számított. Ám akármilyen kellemesnek bizonyult az 1850-es években rohamléptekben fejlődő, épülő belga főváros, az emigránsok azzal keltek és feküdtek, hogy mikor térhetnek haza.
Ki beszél manapság a hazaszeretetről karácsonykor? A fogalom kiürült, ellaposodott, beszennyeződött az utóbbi százötven év során. Kit érintene érzékenyen az a gondolat, hogy valaki nem ott éli le felnőtt életét, ahol megszületett és felnőtt, mikor az emberek tudatosan keresik a lehetőséget arra, hogy akár munka, akár tanulás révén éveket töltsenek külföldön?
Akár hálás is lehetek a sorsnak, hogy nekem már nem kell emigrálnom. Hiszen huszonhat évvel a rendszerváltás után az állandó balszerencséjére panaszkodó és lehetetlen helyzetekben kinyilvánított hősiességével büszkélkedő Magyarországon lehet az életszínvonal vagy a politikai légkör akármilyen, mi, magyarok már nem emigrálunk vagy disszidálunk, legfeljebb külföldön vállalunk munkát, ha elégedetlenek vagyunk az otthoni demokrácia nyújtotta feltételekkel.
A brüsszeli írólakás ablakából egy óvoda bejáratára és egy iskola udvarára láttam. A gyerekekért érkező fejkendős asszonyok külsejéből ítélve, majdnem kizárólag bevándorlók gyermekei jártak oda. A két testvér az utcán várt, amíg az anya bement a legkisebbekért. Sejteni véltem, hogy Európa népessége sok száz éve nem tapasztalt változás előtt áll. A nyelv, a népesség összetétele, és még az országhatár is állandóan módosult az idők során. De ez mégis más lesz, mert esetlegesen egy évezredes hegemónia rendül meg, talán a szemem láttára.
Ez a gondolat abban a képben jelenik meg emlékeimben, ahogyan a téli hidegben didergő arab férfiak a brüsszeli polgári élet relikviáit árusították a belvárosi ócskapiacon, a Jeu-de-Ballon. A földön egymás mellett hever a kilimszőnyeg, a szélmalmokkal díszített kávédaráló és a századfordulós ostendei képeslap. Nem tudom, hogy mindez mindenki megelégedésére szolgált-e, de a tárgyak békében és harmóniában hevertek egymás mellett.
Akkor hazatértem karácsonyra a hazámba, a családomhoz. Most velük várom az ünnepet, de Magyarországtól hétezer kilométerre: az itteni hírekben az első Torontóba érkező szír családok néznek a fotósok lencséibe. Egyelőre kevesen jöhetnek, de a legnagyobb szívélyességgel fogadják őket – mégis biztos vagyok benne, hogy az új feltételekhez való alkalmazkodás keserves évei várnak rájuk. Meg mindenkire, aki megváltoztathatatlan világokban hisz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!