Szégyellem magam. Nem úgy, ahogy egy valódi bűnös, hanem inkább, mint az esendő, aki esett, és magával rántotta azt, aki a legfontosabb neki.
Szégyellem magam, hogy nem láttam azt, mert nem akartam látni, hogy egy gyerek életében egy jó apa ugyanolyan fontos, mint egy jó anya. Hogy akkor, amikor úgy gondoltam, hogy nem jó a rendszer, amiben élünk – elvált szülők és ingázó gyerek –, nem ültem le azzal, akivel ezt a helyzetet közösen idéztük elő (az elejétől a végéig, a jótól a rosszig), hogy kitaláljuk, hogyan tovább. Mi a jó a kislányunknak, neki, nekem. Vagy inkább: hogy a legkevésbé rossz?
Szégyellem magam, hogy már csak azt láttam, hogyan nem tudunk beszélni egymással, nem azt, hogy egykor hogyan tudtunk. Hogy a legrosszabbat feltételeztem róla, mert én is a legrosszabbat bugyogtam fel magamból.
Szégyellem, hogy azt gondoltam, háborúba megyünk, és a legpusztítóbb fegyverre lesz szükség. Hogy egy olyan ügyvédhez fordultam, „akinek a neve hallatán bármit aláírnak az apák”. Akit nem érdekelt, miért is megyünk abba a háborúba, csak a vér szaga izgatta. És az ára.
Szégyellem magam, hogy elmentem oda, ahova küldött. Hogy harmadszor is megfésültem kislányom örökké kócos haját és negyedszer is megigazítottam örökké meggyűrődő ruháját és rászóltam, hogy ne lépjen pocsolyába – hogy jó benyomást keltsek egy roppant ellenszenves nőben, ott, a szakértői vizsgálaton. Ahol kislányom előtt kérdezett olyasmiket, amikre csak zavartan motyogva tudtam válaszolni. Hogy igazából nem érdekelte, mit mondok, a helyesírási hibáktól hemzsegő, pongyolán megfogalmazott „vallomásomban” végül egészen más szerepelt. Szégyellem, hogy nem küldtem el akkor a telefonban oda, ahonnan jött, amikor mindezt számon kértem rajta, és hogy végül fizettem a gyalázatért. Hogy nem állítottam le mindent, pedig már akkor látszott, mindhármunk számára méltatlan idők következnek.
Szégyellem magam a lesütött tekintetekért a tárgyalásokon, a zavarba hozott tanító néniért, a bíróságra becitált párokért, az ügyvédek által kreált és leírt szörnyűségekért, a másfél éven át tartó idegességért, ami ott lebegett körülöttünk, amiben ő is élt, akiért az egész elvileg zajlott.
Szégyellem magam, mert tárgyalásokon és nem kismamajógán ültem a kisfiammal a pocakomban. Szégyellem, hogy örültem a győzelemnek. Hogy győzelemnek tekintettem egy bírósági ítéletet, ami egy másik embert összetört.
És örülök annak, hogy soha nem lépett életbe az a bírósági ítélet. Örülök, hogy volt egy apa, jobban mondva apa a négyzeten, egy nagyapa, aki azt mondta: elég volt, gyerekek. Aki pár egyszerű szóval elmagyarázta azt, mit tettünk és hol vagyunk most, és hogy hogyan is kéne tovább mennünk. Örülök, hogy megjött az eszünk, hogy beszéltünk és beszélünk. Nem mindig a legszebb szavakkal és nem mindig indulatok nélkül, de egymással és a kislányunkért, közvetítők nélkül. Ezek az örömök kicsit csillapítják a szégyent, de elmulasztani nem tudják. És nem is szabad nekik.
(Ez a jegyzet "Csak ne nála legyen" című összeállításunkban jelent meg.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
