Annak idején biztos okozott némi fejtörést a párizsi városvezetőknek, hogy mit kezdjenek III. Viktor Emánuel, egykori olasz királlyal. Ő tudniillik hervadhatatlan érdemeket szerzett abban, hogy Itália az I. világháborúban az antant oldalára állt, de még abban is, hogy amikor világossá lett: Mussolini elveszítette a II. világháborút, a diktátort megfosztotta hatalmától és a békét kérő Badoglio marsallt ültette a helyére.
Hogy mi nem jutott még az eszükbe, arra csakhamar visszatérek, előbb azonban vesztegetnék néhány szót egy ugyancsak kétféle módon megítélhető – de ezúttal magyar – személyiségre. Az illetőt Széll Kálmánnak hívják, Buda közlekedési szempontból mindenképp legnagyobb és legfontosabb tere negyedszázadon át viselte a nevét. Amíg csak az 1951-ben Moszkvára nem változott s 60 év után nem változott vissza.
Van bennem annyi empátia, hogy értékelni tudjam annak a századfordulós miniszterelnöknek (korábban pénzügyminiszternek) a teljesítményét, aki bő két évtizeddel kormányfői kinevezése előtt a magyar költségvetés deficitjét vagy 60 százalékkal tudta csökkenteni, s ezzel beírni a nevét a legjózanabb és legeredményesebb pénzügyérek közé. Ez az érem egyik oldala. A másik, hogy Széll – amiképp Andrássy, Tisza, Apponyi, legutolsónak meg Wekerle – esküdt ellensége volt annak a gyógyszernek, amellyel talán meg lehetett volna menteni a „történelmi Magyarországot”, azaz politikai és kulturális autonómiához, önálló nyelvhasználathoz juttatni a Magyar Királyság területén többségben élő nemzetiségeket. Nem, ugyanazt a nótát fújták mindannyian, rendíthetetlenül, de konok vaksággal. A nemzetiségek elmagyarosításában, iskoláik bezárásában gondolkodtak; elleneztek minden föderatív berendezkedést (nevezzük svájci mintára akár kantonizációnak is), amelynek a monarchia osztrák felén élő csehek és a magyar felén élő horvátok voltak az egyes számú kárvallottjai. Idézetekből itt akár ötven is következhetne – a szerencsétlen Apponyi még a Trianon-kastélyban is a magyar kultúrfölényről győzködte a győzteseket – de én csak egyet vennék elő, a Széllét: „A magyar szupremácia és hegemónia teljesen jogos”. (Új könyvében Csernok Attila többszörösen előveszi ezért Széllt.)
Na már most gyanítom, hogy Széll Kálmán nem azért kapott teret újból Budán, mert oly mesterien bűvészkedett a költségvetéssel (noha ezt szívesen hinnék mindazok, akik ma adósságrabszolgaságban látják Magyarországot), hanem azért, mert a két világháború közötti magyar politika a revízióra, az irredentizmusra, a „mindent vissza!” jelszóra volt berendezkedve, s ennek ideológiai alapját éppen Széll és társai fogalmazták meg sokszorosan.
A mai Fővárosi Önkormányzat figyelmét szeretném újólag felhívni erre az apróságra. Mely, akár akarják, akár nem: üzenet a szomszédok felé, éspedig a lehető legrosszabb üzenet.
Az „üzenetről” megint nevek jutnak eszembe, és valamilyen oknál fogva megint Párizs. Kevés magyar turista van, aki ne fordult volna meg a francia főváros egyik legforgalmasabb metróállomásán, a Stalingrade-on, mely pár száz méterre van a Gare du Nordtól (az északi pályaudvartól), ahová a vonatjaink befutnak. Történetesen a mellette levő bulvár is Sztálingrád nevét viseli, éppen akkortól, amikor F. D. Roosevelt beköltözött Viktor Emánuel helyére (1946). Egyiket se keresztelték vissza, holott… Holott – és ez tudom, kicsit pikáns fordulat – Nyikita Szergejevics Hruscsov 1961-től minden követ megmozgatott, hogy Sztálingrád neve tűnjön el a térképekről, nemcsak odahaza, mindenütt. (Nálunk Sztálinváros el is tűnt.) A franciáknak azonban eszük ágában sem volt a „Métro Stalingrade”-ot Volgográdnak átnevezni (nota bene: a város eredeti neve Caricin), noha tudom, a párizsi szovjet nagykövetségtől jött ilyen „kezdeményezés”. A csökött franciák úgy gondolták, hogy az a csata, amelyik keleten megfordította a II. világháború kimenetelét, egy Sztálingrád nevű városban zajlott, következésképp ők e név előtt kívánták a továbbiakban is tiszteletüket tenni, tekintet nélkül Ny. Sz. Hruscsovnak a város felszabadítása körül szerzett – utóbb a Szovjetunió Hőse címmel is jutalmazott – érdemeire. (Melyek nagyjából-egészében nem létezőek voltak.)
Úgyhogy amott marad a Sztálin rossz emlékét – de sokkal inkább milliónyi szovjet ember áldozatát őrző – utca- és metrónév, nálunk meg eltűnik Moszkva, amelynek az égadta világon semmilyen „kommunista” konnotációja nincsen, végtére is a szovjet fővárosnak, mint világforradalmi központnak az ideje még hét évtizedig se tartott ki, ezzel szemben Moszkva városában alapíttatott meg az orosz birodalom. Nekik az Székesfehérvár, Visegrád és Buda együtt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
