Száz év múltán Ady alighanem már nem Moháccsal, hanem a hazánkat a két világháború közt karanténba zárni próbáló kisantanttal riasztana racionális nemzetpolitikára. Nacionalistáinkat megint reménytelenül. Elefántként mozognak a kárpát-medencei porcelánboltban.

 
Avar János

Sőt, mintha tudatosan akarnának ürügyeket kínálni a szomszéd országok nacionalistáinak (igazolva a régi tételt, hogy a szélsőségesek valójában egymás partnerei). A tőlük megszokott csalhatatlanul rossz időzítéssel. A félszázadnál is régebben elhunyt, stílszerűen: nyilas közeli író újratemetése nyilván halaszthatatlan (utóvégre házelnökünk programjába is bekerült), ha zavarja őket, tegyék a románok arrébb önkormányzati választásukat. De miért is fosztanánk meg bölcsen a kampánymuníciótól a román (és persze az ottani magyar) „radikálisokat”?! S ne osztaná meg – ami valószínűleg igazi célja – a magyar szavazókat. A minta adott: éppen két esztendeje ugyancsak annyira sietős volt a kettős állampolgársági törvény megszavazása, hogy nem lehetett vele megvárni a szlovákiai parlamenti választást (nem hagyva magukat lebeszélni még a bajba került klienspártjuktól sem). A pozsonyi kormányzattal való értelmes egyeztetésről már nem is beszélve, szenvednek is érte a szlovákiai a magyarok.

Már tavaly bízvást megjósolható volt, hogy a szomszédok nacionalistái kivárnak. Higgadtan megvárják, hogy a budapesti kormányzat – makacsul ragaszkodva a nyugati intézményrendszer-idegen jogi struktúrájához – összerúgja a port az unióval, a nagyhatalmakkal, s ők majd akkor „indulnak be”. Vagyis a jószomszédsági viszony csak látszólagos volt, ám az ő nacionalistáik okkal bízhattak a budapesti elefántban, a határon túli magyar ügyekbe a határon belüli akarnoksággal beavatkozó Orbán-kormányban. S az azt mintegy előfutárként mind veszélyesebb terepre kalauzoló szélsőjobboldalunkban, amely módszeresen tuszkolná vissza a nemzeti panteonba a múlt – finoman szólva – vitatott figuráit (közte a Romániában háborús bűnösként elítélt, hungarista vonzalmú, két náci vaskereszttel is kitüntetett írót).

De egyáltalán: mi más az újraélesztett Horthy-kultusz, mint a jószomszédságtól elbocsátó csúnya üzenet a határainkon túlra: végtére is bármennyire vitatható is a néhai kormányzó személyisége, az semmiképpen sem, hogy az irredentizmus vezérelte (meg az antiszemitizmus). Akkor pedig hiába is cáfoljuk ilyetén szándékainkat, minden egyes neki állított szoborral, róla elnevezett közterülettel legalább a szomszédsági nacionalistáknak tálcán kínáljuk azt a portrét rólunk, amelyet egykor a kisantant sikerrel mutatott fel Európának. S más tényleg nem is hiányzik hazánk külvilági megítéléséhez, mint az, hogy nemcsak a hazai demokratikus normák rongálódnak, hanem a térségben is destabilizáló tényezővé válunk.

Sovány vigasz, hogy a túloldali nacionalistákkal együtt kerülünk az európai vádlottak padjára. Tényleg ideje, hogy kiebrudalják nemzeti főterünkről a költőt, aki rendezni akarta ama „közös dolgainkat”.

Címkék: költségvetés, búcsú, politika, Alberto Contador

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!