A civilek mi vagyunk. Azok az újságírók, akiknek lapjait, tévéit, rádióit nem tulajdonolta el és nem alázta szócsővé a hatalom. De a civilségről szóló kitétel nem dicséret. Beismerés. A szakmaiság elvékonyodásának beismerése. Önmaga rabja lett a sajtó sajtónak nevezhető része – saját reményünk, frusztrációnk, dühünk, önzésünk, csodavárásunk túsza. Jövő- és énképünk foglya. Nem volt mindig így.

Hosszú évek alatt roncsolódott az újságírók szakmai komfortzónája. A kirekesztés, az öncenzúra, a szankciótól való félelem morzsolta fel. Nem vitás, az utóbbi hét évben rendszerszintű, mindennapi irányítási eszköz lett a külső-belső nyomás. Újságírókból bíróságok próbálják kikényszeríteni forrásaikat, közpénzek sorsát nyomon követő szerzőket fenyeget érdemben börtön, gumiszabályok alapján torol a hatalom, ha valaki közszereplőt „aránytalan mértékben” kritizál. 2002 és 2010 között szelídebb volt a helyzet, de attól még fájt: főszerkesztők és hatalmi szereplők összepacsizása kényszerítette gyakorta öncenzúrára az újságírókat, megmondó embereket finanszírozott a rendszer, akik bárki véleményét kitolták a kommunikációs térből, ha elért fősodortól.

A hallgatás pedig keserűvé és fáradttá tesz. Nem, nem kiégetté! És arról sincs szó, hogy a sajtó hagyná szabadon esni a korrupciós ügyeket, a jogtiprásokat, hogy ne próbálná minden erejével feltérképezni a valóságot. Csak azt jelenti, hogy személyes tapasztalatai miatt borzasztó nehezen alkuszik meg a kisebbik rosszal – például a politikában az ellenzékkel. És még annyit jelent, hogy amikor úgy tűnik, esély van a változásra (még ha ez csak illékony látszat is), a zsurnaliszta óhatatlanul kiesik szakmaiságából. Így esik, hogy megváltóként üdvözöl minden civil mozgalmat, nem nézve, hogy van-e érdemi teljesítménye, vagy csak a Facebookon gyűjtött be pár száz/ezer lájkot. Aztán ha két hét alatt „sem buktat kormányt”, maga a nemrég lelkes szerző földeli el gyalogsági ásóval a „civil reménységet”. És nem kérdezi meg, vajon részese volt-e tündöklésének és bukásának. Pedig a válasz: igen.

Plasztikus példája ennek a Momentum Mozgalom kezelése. Az olimpiai népszavazásért küzdő, épp párttá alakuló társaság képviselőihez kezdetben áhítattal viszonyultak a médiamunkások. Egyetlen kritikus kérdést nem tettek fel, egyetlen ellentmondásukkal nem szembesítették őket. És ezzel megfosztották őket annak lehetőségétől, hogy érdemben definiálják magukat, hogy bizonyítsák: igenis helytállóak elképzeléseik, hogy elmeséljék: kik ők valójában. Igaz, így azoknak az újságoknak sem kellett érvelnie, melyek két héttel később már a „politikai búcsúztatóját” is írták.

A sajtó egyre kevésbé tükör – egyre inkább tükröződés. Az átlagember és az átlagpolitikus visszképe: mert ugyanolyan türelmetlen; mert ugyanúgy csodát vár; mert ugyanúgy bedől a hirtelen fellángolásnak és a kitartó építkezés helyett a szóvirágokat és a látványpolitikát favorizálja; mert ugyanúgy belepörög a saját hírspiráljába.

Persze lehet avval érvelni, hogy a tükröződés létszükséglet. A sajtótermékeket az olvasók tartják el, akik „vélemény-visszaolvasásra” szocializálódtak. Így saját hitüket szeretnék nyomtatásban látni, átlagemberek és átlagpolitikusok egyaránt. Csakhogy amíg nem képes kellő távolság- és eltartással kezelni társadalmi környezetét, addig (csak) egy lesz a csodavárók közül. Márpedig tömegben az ember leginkább az előtte álló hátát látja – így a csodát is bitang nehéz észrevenni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!