Gépelje be a Google-be, hogy Orbán Viktor! A kereső első javaslata úgy szól: Orbán Viktor cigány. Pötyögje be azt, hogy Rogán Antal. A Google a negyedik helyen a „Rogán Antal zsidó” kifejezést ajánlja. (Ettől persze a miniszterelnök nem cigány, kabinetfőnöke nem zsidó. És ha mégis, hát kit érdekel? A konzervpacalt sem azért nem veszi be a gyomrom, mert rút a fémdoboza, a tartalma menthetetlen.) Márpedig a Google – tömegessége okán – hű lenyomata a közbeszédnek és a társadalmi kíváncsiságnak: azokat a szóösszetételeket dobja fel, amikre a legtöbben keresnek, illetve azokat, amik szétolvasott cikkekben szerepelnek. Hogy a két csúcsvezető neve etnikai jelzővel megfejelve vált keresőszóvá, nos, az kétséget sem hagy afelől, hogy a mindennapok tudatát és tudatalattiját átitatja az előítélet és a megkülönböztetés.
Ha nem így lenne, akkor a kampányait már évek óta nem társadalmi célra, hanem zsigeri ösztönökre (kenyérféltés, ellenségkergetés, ingyenélő-utálat, bankundor, kisebbségrühellés) építő hatalom nem sorosozna ilyen biztonsággal. Az Amerikában (lásd nagyhatalmi kényszerítés) szakadt magyar származású (értsd: idegenszívű hazaelhagyó) zsidó (hadd ne kelljen magyarázni) üzletember (kódold: nemzetközi pénztőke) figurájára passzol a 20. és 21. század minden előítélete. Eszményibb pofozóbábut nem kívánhatna a kormánypárt, Soros árnyát lehet növeszteni a Momentum Mozgalom fölé, Soros alakját lehet festeni az államfőjelölt Majtényi László mögé, Soros sziluettjét lehet odarajzolni a menekültek közé, illetve Sorost lehet rávetíteni a kormánykritikus civil szervezetekre.
És teszi is mindezt buzgón a kormány, mert a sorosozás visszhangzik milliók lelkében, igény van rá, na. A kérdés az, meddig uralja a démont a rezsim. A bizakodó és praktikus kormánypárti válasz valószínűleg úgy hangzik: addig, amíg a Jobbik majd’ minden hívét elszipkázza. Aztán majd a gyűlöletbeszéddel kacérkodó hangnem nyomatékos, polgári tónusra vált. Csakhogy a rendszer-konszolidáció ígéretét tucatszor bedobta már a hatalom, aztán mégsem. A jobbosradikális témák természeténél fogva olyanok, hogy nem lehet kiszállni belőlük, egyre emelni kell a tétet, addig, amíg végül felfalják „gazdájukat”. És úgy tűnik, Orbán Viktorra nem lehet rálicitálni. A miniszterelnök azt találta mondani, hogy „az etnikai homogenitást meg kell őrizni”, mert „a túl nagy keveredés bajjal jár”. Aztán még azt is odakanyarította, miszerint fontos, hogy a magyarok végezzék itt a munkát, mert ugyan van, aki szerint ez nem számít, de jó, „ha a takarítónő is magyar”. Nem vitás, a kormányfő világossá tette, hogy aki már rendszeren (országon/nemzeten?) belül van, arra nem vonatkozik a magyar/idegen kitétel.
A miniszterelnök szavahihetősége kétséges. A hatalom gumifogalomként változtatja a nemzet fogalmát, politikai érdekeinek megfelelően rekeszt ki csoportokat.
A kormányfő hazudik: mert a takarítónő nagyon sok estben a kormány miatt nem lehet magyar. A kabinet még mindig óriási adó- és járulékteherrel nyomja a béreket, így a cégek kevesebb embert alkalmaznak. A hatalom szétszaggatta a szociális hálót, így több százezer kétkezi és szellemi munkás menekült külföldre. A kormány lemondott a közmunkások sok százezres tömegéről, és semmi esélyt nem ad nekik, hogy visszataláljanak a munka világába. A kabinet százezreket lökött a kiszolgáltatottság vermébe – és szégyenébe. Mert nincs annál nagyobb szégyen, hogy a gyerekednek nem tudsz kabátot venni, a párodnak nem tudsz gyógyszert venni, hogy sokszor éhesen kel és éhesen fekszik a család.
Saját csalárdságát és az emberek szégyenét próbálja kitakarni a kormány, amikor erős Magyarországról, hazánkat majmoló Európáról, a mindennél többet érő magyarságról (mint etnikai fogalomról) beszél. Mert nincs ember, aki elbírná, hogy valamire, bármire ne lehessen büszke. Ha az életére nem lehet, hát legalább egy hitvilágra. Csakhogy ez a büszkeség nem teljesít ki, nem emel fel, csak spanyolfalat húz a keserűség egyre terebélyesedő kupaca elé. Ezt a keserűséget pedig kontrollálni nem lehet, különösen akkor nem, ha az emberek rájönnek, hogy a nemzeti büszkeséget hamis próféták hirdették.
Majdnem 90 ezer munkahely betöltetlen, mert ahhoz, hogy ezeket magyarok tölthessék be, képzésre, szociálisbérlakás-programra, felzárkóztatásra van szükség. Erre pedig Orbán nem áldoz, mert a „humán ágazaton” nem zsírosodnak az oligarchák. Így miközben Orbán a homogenitásról szónokol, több mint 50 ezer ukránt próbál átcsalogatni a határon (jelenleg 13-14 ezer, EU-n kívülről érkező munkás robotol hazánkban).
Nagyon fontos: csak a kormány álszentségével van baj, nem a külföldről érkezőkkel. Felesleges lenne százszámra sorolni örményeket, szerbeket, svájci németeket, erdélyi szászokat, zsidókat, székelyeket, törököket, tótokat, cigányokat, lengyeleket és persze magyarokat, akik hozzátettek a hazához. Tizenhárom etnikum vére zubog az ország ereiben. Újkori történelmünk azt bizonyítja: mindenki élni akart benne és érte – nem pedig kisajátítani. Nem az egyén fontos, az ország: ezt szavalta Petőfi Sándor a Nemzeti Múzeum lépcsőjén, ezt dörögték Bem József ágyúi Erdély sarában, ezt próbálta megfojtani a Damjanich János nyakán megfeszülő kötél. És ezt ismerte fel Deák, amikor kézen fogta az országot, és a passzív ellenállásból és a lefojtás szülte nemzeti keserűségből átvezette a kiegyezés prosperitásába.
Mert aki az embert felszabadítja, az országot teszi szabaddá. Csak a szabad ember nem regulázható, nem fenyíthető, a szabad ország nem alázható kevesek hűbérbirtokává. Nem csoda, hogy a hatalom inkább idegen láncokat „vetít” (osztrák helyett most uniósat), mert amíg a nép virtuális láncokat tépdes, nem kapkod a nyakán szoruló hazugságból és kiábrándultságból szőtt fojtóhurok után.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!