És porba dönté a hamis szavak sötét bálványát, és szétzúzá az igazságon túli politikát, és kiűzé a strómanokat; és oltárt emele a valóságnak és áldoza azon dús közbeszerzésekkel, túlcsorduló haveri pénzekkel és mindennemű közjavakkal – Viktor könyve, 12. fejezet. Ha a honi politikának lenne kiskátéja/krónikája, valószínűleg e szavakkal emlékezne meg a 2017-es év második hónapjáról. A rezsim Anonymusa. És mégsem hazudná arcba az utókort. Idén tényleg véget ért a színjáték kora – a királyt csöppet sem zavarja, hogy meztelen, ahogy hűbéresei sem restellik pőreségüket.
A hír annyi: Mészáros Lőrinc érdekeltségei simították el Orbán Viktor rokonságának több mint hárommilliárd forintnyi tartozását. Az üzenet annyi: a felcsúti gázszerelő deklaráltan a miniszterelnök pénztárcája. Nem több és nem kevesebb. Majdnem húsz éve rejti fékezhetetlenül hízó vagyonát a kormányfő. Még januárban publikált számadása szerint is szegényedett egy cseppet tavaly. Ám többé nem búvik a látszat paravánja mögé. Azzal, hogy Mészáros egyenlítette ki a számlát, nevére vette a kormányfőt. Vagy fordítva. És mielőtt értelmezési vita kerekedne arról, kié a pénz, tegyük egyértelművé: nem a tulajdonosi státusz számít, hanem a rendelkezési jog. Az, hogy ki mondja meg, mikor és mire kell költeni. Ha Orbán Viktor számláján egy árva vas sem búsong, akkor is dúsgazdag ember, hiszen akarata milliárdokat mozgat – saját vagy kedvezményezettjei javára.
Az Orbán–Mészáros páros coming outja után megkönnyebbülhet a holdudvar: nem kell többé felesleges szerepjátékokkal bíbelődni. Nem is teszi senki. Sőt, mintha vérszemet kapna. A délvidéki Fidesz például az igazságszolgáltatással toroltatná meg, hogy egyik – érdekeltségébe tartozó – cégét megbüntették, mivel jogot sértett. Felfoghatatlanul abszurd helyzet: a hatalom embere gyakorlatilag a bírósággal próbálja kimondatni, hogy nem lehet felelősségre vonni, ha törvényt sért. A történet maga lényegtelen, elég annyi: egy uniós pénzeket osztó kuratóriumban ott ült a pályázaton győztes cég embere is. A vállalkozás Simonka György fideszes országgyűlési képviselőhöz köthető. Amikor a közbeszerzési hatóság összeférhetetlenség miatt másfél millióra bírságolta a céget, az – a háta mögött Simonkával – bíróságon támadta meg a döntést. Noha a bíróság nem vitatta a jogsértés tényét, a bírságot ötödére csonkolta. Ám a cég fellebbezett a verdikt ellen – igaz, sikertelenül.
A rezsim levetette álarcát. Úgy érzi, megbüntethetetlen. Sem a jog nem teheti meg, sem a választók. Ami az előbbit illeti, a kormánypárt olyan jogszabályi környezetet teremtett, ami alapján szinte lehetetlen bűncselekményt elkövetni. (Ha mégis sikerül, akkor majd a bíróság megvédi.) Mert a bűncselekményeket beépítette a jogrendszer falába, így innentől a politikusi bűnözés maga a jogkövetés. (Hogy világos legyen: az M4-es projekt visszásságainak nagy része, melyek miatt az OLAF-jelentés alapján 59 milliárd követelhető vissza Magyarországtól, illetve a kormány az évszázad korrupciójáról beszél, mára közbeszerzési szabályok része lett.) És igen: a szavazók sem vehetnek elégtételt – az átírt választási törvény, a töredezett ellenzék, a mintegy kétmillió ember állami függése mind azt ígéri: nem lesz kormányváltás.
A hatalom levette álarcát, mert levehette. Egyfajta önvallomás ez: az autokrata rezsimek akkor mutatják meg lényegüket, ha úgy érzik, semmi nem fenyegeti őket. Ha úgy érzik, biztosított fennmaradásuk. Ha úgy érzik, nem ciklus vár rájuk, hanem kurzus.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!