Négy évvel ezelőtt még maguk izgulhattak, hogy bejutnak-e a Nagy-Szín-Pad tehetségmutató döntőjébe, ma pedig Schoblocher Barbara, a Blahalouisiana együttes szemtelenül fiatal énekesnője már zsűritag a most zárult versenyben. A rádióból egyre többször szólnak Blahalouisiana-slágerek, évről évre megduplázódik a koncertjeik száma. Épp csak hogy véget ért a második stúdióalbumuk lemezbemutató turnéja, már bele is vágtak a harmadik nagylemezbe – beszélgetésünkkor Barbara épp az első dal klipforgatására készül: leveles sütit süt a stábnak.
– Összedobják a rágcsálnivalót, mint egy házibuliban?
– Igen, ez egy alacsony költségvetésű forgatás lesz, amiben a barátaink fognak szerepelni. Csak a hely nagyszabású: a csodaszép, de nagyon romos egykori Kincsem Palota (itt, a Reáltanoda utcában lakott a híres csodaló a 19. század végén a szintén legendás, belvárosi, lófejjel díszített, márványtetős istállójában – a szerk.) adja a történetben szereplő elegáns parti helyszínét. A hetvenes évek hangulatát hozzuk, kicsit csicsásabbra, giccsesebbre véve. Ennél többet egyelőre nem mondhatok, csak a dal címét árulom el: Nem vagyok egyedül.
– Sosem volt egyedül? Mindig volt, aki támogatta az énekesi ambícióit?
– Nincs meg az a pillanat, hogy bárki felfedezte volna, mekkora tehetség vagyok (nevet), inkább én gondoltam magamról, hogy teljesen mindegy, ki mit mond, én arra születtem, hogy színpadon énekeljek. Szerintem előbb dudorásztam, mint ahogy beszéltem. Van egy emlékem, hogy állok a tükör előtt anyukám magas sarkújában, óvodásan, kamuangollal dúdolom a Baby One More Time-ot, és próbálom leutánozni Britney Spears minden egyes mozdulatát. A szüleim nem igazán vették komolyan az énekesi ambícióimat. Szerintem inkább idegesítette őket a kornyikálásom. Nincsen ennek hagyománya a mi családunkban. Nálunk senki nem zenél.
Valószínűleg fel sem merült a szüleimben, amikor arra gondoltak, mi lesz a kislányukból, ha nagy lesz, hogy az előadó-művészet is egy szakma. Aztán, amióta látják, hogy komolyra fordult a dolog, mindenben támogatnak, amiért nagyon hálás vagyok nekik. Tudomásul vették, hogy nálam mindent felülírt az éneklés.
– Az éneklés és a látvány? Legtöbbször elképesztően egyedi ruhakölteményekben jelensz meg.
– Igen, imádom a különleges darabokat, például a hosszú lepleket. A legújabb szerzeményem is ilyen darab: egy magas derekú, bő, piros nadrágkosztümre való nagyon átlátszó, válltöméses lepel a kilencvenes évekből.
– Nem fekete-fehér az új színpadi dresszkód?
– De, az idei fesztiválszezon alatt fekete-fehér, némi bordóval, pirossal kiegészítve. Van egy bordó lámpánk és egy csodaszép bordó szőnyegünk, amelyet a Békésszentandrási Szőnyegstúdiónak köszönhetünk – abból lett kivágva, amit a Parlamentbe gyártottak. A koncertjeink állandó kelléke, mindenhová visszük magunkkal, ezzel is otthonosabbá téve a színpadot és a Blahalouisiana-nappalit
– Tényleg mindenhová cűgölik a szőnyeget?
– Mindig. A színpadi dekorációnak fontos része ugyanúgy, ahogy a lámpák. Reméljük, minél többször magunkkal tudjuk vinni a Hammond orgonát is nagyobb színpadokra, nem csak akkor, ha szimfonikus koncertről van szó. Kis klubokban marad a szőnyeg.
– Vannak vidéki klubok túl a kocsmákon, amikre felírják, hogy CLUB?
– Vidéken jellemzően kocsmákból és művelődési házakból alakultak szórakozóhelyek. Nyilván sok szempontból sokkal nehezebb vidéken klubot üzemeltetni, mint Budapesten. Jóval kevesebb pénzből gazdálkodnak, sokkal kevesebb embert érnek el, így bizony a technika és az alapellátottság terén sincs annyi lehetőség. Simán előfordul, hogy télen, mínusz öt fokban az udvaron keresztül kell átmenni a backstage-be. A tükör luxuscikk, de általában inkább nincs is, a mosdó pedig többnyire közös a közönséggel. Ha ki kell menni, rajtuk keresztül átvágva lehet megtenni. Viszont mindenért kárpótol a vidéki emberek lelkesedése, rajongása, kedvessége. Koncert után ott maradnak velünk sörözni, leül mellénk a tulaj, és nagyon hálás, amiért ott vagyunk és életet viszünk a klubjába. Persze nagyon sok mindentől függ, mennyire életképes egy klub vidéken: az egyetemi városokban magától értetődően jóval több fiatal mozgósítható, akik ki is vannak éhezve az alternatív popzenére. Kelet-magyarországi kisebb városkákban, például Mezőkövesden vagy Hajdúszoboszlón látványosan más a közönség összetétele. Számtalan olyan idősebb vagy középkorú pár jön el ilyen helyeken a koncertünkre, akik pusztán annak örülnek, hogy végre történik valami a városukban. Megható, mennyire nyitottak ránk. A legeslegkedvesebb koncertszervezővel például Ózdon találkoztunk – ő azért költözött vissza ide az egyetem elvégzése után, mert az az életcélja, hogy kultúrát vigyen a gyárvárosba. Büszke a szemére és a fülére: aki nála fellép, rövid időn belül nagyszínpadon is játszani fog. Elképzelni is nehéz, milyen hallgatóság gyűlt ott össze – az a pár fiatal, akik tudták, mire jöttek, elnézést kértek a közönségért. Ezzel együtt elképesztő szeretet vett ott bennünket körül.
– Azért Budapesten is vannak kisebb, barátságosabb klubok, nem?
- Persze, nagyon sok jó hely van, de mi most már azt szeretnénk elérni, hogy a nagyobb koncerttermeket megtöltsük. Mint például az Akvárium.
– Barátkozni azért csak járnak más helyekre, mások koncertjeire?
– Vannak úgynevezett „jó koncertidőpontok”, amikorra a fellépéseit szervezi az ember, nyilván akkor koncertezik mindenki más is. Ezer éve szeretnék eljutni például egy Dope Calypso-koncertre, és nem sikerül. A Nagy-Szín-Pad zsűrizés ebből a szempontból különösen jól jött: legalább sok olyan koncertet megnézhettem, amire egyébként nem jutottam volna el. Nagyon drukkoltam az Apey and the Pea-nek, szerintem ebből a mezőnyből ők a legjobbak.
– Sokszor hivatkozik a szeretetre, ami mindig kárpótol a rossz körülményekért, ami már-már kissé elcsépelt ars poeticaként árad a dalaikból: mindenki úgy jó, ahogy van, ne gyűlölködjünk, ne ítélkezzünk…
– Akár elcsépelt, akár nem, számomra a legfontosabb üzenet, hogy szeressük egymást! Szeretném azt érezni, és jó volna, ha ezt a közönség is érezné, hogy szabadok vagyunk, vannak lehetőségeink, és értelme van annak, amit csinálunk. Szeretnék erőt, önbizalmat közvetíteni a közönség felé. Együtt turnéztunk egyszer a Quimbyvel, és koncert után Kiss Tibivel frontemberségről beszélgettünk. Volt egy tucat kérdésem, de ő egyetlen mondattal megválaszolta mindet: „Akik eljönnek a koncertedre, nem veled akarnak találkozni, hanem önmagukkal.” Milyen igaza van!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
