Március 15-i beszédében Orbán Viktor miniszterelnök ismét az Európai Unióval
kapcsolatos hazugságok egész sorát zúdította a hallgatók és közvetve az egész
magyar társadalom nyakába. Csak a szokásos, mondhatnánk, ha nem vennénk
észre, hogy a beszéd egyes részletei igenis tartalmaztak újdonságot: mintha a miniszterelnök
az EU-ból való kilépést készítené elő.
„Tilos kimondani, hogy Brüsszel ma lopakodva nyeli el nemzeti szuverenitásunk újabb és újabb szeleteit, hogy Brüsszelben ma sokan egy Európai Egyesült Államok tervén dolgoznak, amelyre soha senki nem adott felhatalmazást” – jelentette ki Orbán Viktor a Nemzeti Múzeum kertjében. Ennek az összetett mondatnak nincs egyetlen olyan eleme sem, ami helytálló lenne. Egyrészt a tagállamok jogi hagyományai és az EU Alapjogi Chartája értelmében is „mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához”. Így Európában nincs semmi, amiről a magyar miniszterelnök vagy bárki más ne alkothatna véleményt, illetve ne közölhetné szabadon. Az egészen más kérdés, hogy az emberi érintkezéseknek és különösen egy kifinomult formájának, a diplomáciának megvannak a szabályszerűségei. Ha valaki egy közösség normáitól drasztikus eltérő gondolatokat hangoztat rendszeresen, és annak szellemében is cselekszik, annak hosszú távon meglesz a következménye: nem látják szívesen maguk között.
Másrészt igencsak kétséges, mennyire lopakodva akarja Brüsszel a nemzeti szuverenitást elnyelni. A magyar miniszterelnök által a nemzeti szuverenitás nevében kifogásolt jogszabálytervezetek – mint a menekültelhelyezési kvótákról szóló rendelet is – teljesen transzparens módon és az EU demokratikus döntéshozatali mechanizmusával összhangban készültek.
Az sem titok, hogy sokan az Európai Egyesült Államok tervén dolgoznak. Richard Coudenhove-Kalergi 1922-ben meghirdetett Páneurópa-mozgalma óta vannak egy páran a kontinensen, akik úgy gondolják, a modern világ kihívásaival szemben csak akkor tudják megállni a helyüket a relatíve kicsi európai államok, ha egyesítik az erőiket. Ugyanezt a magától értetődő elvet ismerték fel a francia, német, olasz, belga, luxemburgi és holland kormányok is, mikor 1951-ben megkötötték az EU elődjének tekinthető Európai Szén- és Acélközösség alapító okiratát, majd hat évvel később az Európai Gazdasági Közösséget.
Már ezeknek a megállapodásoknak a preambulumában is szerepelt, „a szerződés célja, hogy Európa népei között egyre szorosabb egység jöjjön létre”. Ugyanez a mondat állt az azóta megkötött összes uniós egyezményben is. Így az Európai Uniót megalapító Maastrichti Szerződésben, a 2001-ben megkötött Nizzai Szerződésben, amelyhez Magyarország 2004-ben csatlakozott, és a 2007-ben már mint az unió teljes jogú tagjaként aláírt Lisszaboni Szerződésben is. Ezeken a dokumentumokon történetesen nem Orbán Viktor szignója szerepel – ami egy jó ideig igazán fájt neki. De ez nem változtat azon a tényen, hogy Európa népei közötti egyre szorosabb együttműködésen való munkálkodásra igenis van felhatalmazás. Magyarország demokratikusan megválasztott miniszterelnökei adták meg azt.
Persze ettől még jó ideig nem volt meg a szándék az európai vezetőkben arra, hogy elkötelezzék magukat a szorosabb integráció mellett. A nemzeti szuverenitás nemcsak Orbán számára büszke hívószó, hanem az összes többi politikus szemében is az. A 2000-es évek közepén az alkotmányos szerződésre adott francia és holland nem válasz különösen sokakat elbizonytalanított az integráció jövőjével kapcsolatban. De a 2008-as gazdasági-pénzügyi válság után fordult a kocka: az uniós vezetőknek le kellett mondaniuk a nemzeti szuverenitásuk egy részéről annak érdekében, hogy megőrizzék az addig már elért vívmányokat.
A menekültválság is hasonló megújulást hozhat – például egy mini schengeni övezet kialakulását.
A szorosabb együttműködés lehetősége elsősorban az eurózóna tagállamai előtt nyitott, illetve azok előtt, akik tisztelik a jogállamiság normáit. Ezzel párhuzamosan a tagállamokat lassan két évtizede kísértő megkülönböztetés, amely mag-Európára és perifériára osztja őket, egyre közelebb kerül a megvalósuláshoz.
Az Európai Egyesült Államokat vagy bármi hasonlót, ami megvédene a gazdasági válságoktól és átlátható állami költségvetést eredményezne, nyilvánvalóan nem azok az országok hoznák létre, amelyek gazdasági fejlődésének egyetlen záloga az uniós fejlesztési támogatásokban rejlik. Hanem azok az amúgy is fejlett tagállamok, amelyek további előnyöket remélnek a szorosabb együttműködéstől. Ebben az elit klubban egy olyan országra, amely csak a pénzből kér, de a viselkedési normákat nem tartja be, szinte biztosan nem lesz szükség. Mindez sokáig csak az elkötelezett Európa-pártiak riogatása volt. Most úgy tűnik, a jóslat valóra válhat.
Első pillantásra őrültségnek tűnik, miért hirdet Orbán Viktor március 15-én szabadságharcot a „nemzetköziség brüsszeli megszállottjai” ellen, hiszen ha vannak is olyan országok, melyeket annak a veszélye fenyeget, hogy „elnyeli az Európai Egyesült Államok hatalmas bendője”, az jelen állás szerint nem Magyarország lenne. De mi van, ha Orbán a különböző uniós tisztviselők elképzeléseinek és a tagállami szakminiszterek figyelemfelkeltő leveleinek szépséges elképzelésein túl is tud valamit? Mi van, ha éppen azt készíti elő, hogy az új EU-ból való kizárást ne kudarcként, hanem a nemzeti szuverenitás győzelmeként tálalhassa Magyarországon?
Akkor „az a feladat vár ránk, magyarokra, a közép-európai nemzetekre és a józan eszét még el nem vesztett, többi európai népre, hogy legyőzzük, átírjuk és megváltoztassuk a nekünk szánt sorsot”. Végre egy igaz mondat a beszédből. Csak nem úgy, ahogy Orbán Viktor gondolja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
