Már középkori bölcsek is tudták, hogy válsághelyzetben a jó (és okos) király kirúgja rossz miniszterét, akire rákeni a bajokat.
Teljhatalom mai birtokosának ez már nehezen megy, lévén a miniszterek a latin értelmezéssel ellentétben nem a köz, hanem az ő szolgái, az ő akaratát hajtották végre. S még kínosabb, ha azért sem lehet bűnbakká tenni a beosztottat, mert az történetesen családtag. A törökök körében csak szultánnak hívott Erdogan esetében éppenséggel a saját veje. S nemcsak a pénzügyi tárca vezetője, hanem voltaképpen a szultáni udvarok főembere, török szóhasználattal – a vezír. S hát egy vej vezírt nem tanácsos bűnbakká tenni. Pláne, ha az apósnak fiatalabb alteregója: hatalommániás, bosszúálló, s hozzá hasonlóan konok ember. S főként a szultán politikájának elszánt megvalósítója.
Albayrak csütörtöki találkozója a külföldi befektetőkkel amolyan látlelete a török pénzügyi válságnak. A katari emír gyorssegélye folytán lélegzethez jutván, a vej megmaradt a – minap éppen megtorpant – lírazuhanás tüneti kezelésénél, megint elvetette a nemzetközi szakértők szerint amúgy elkerülhetetlen strukturális változtatásokat. Vagyis kötötte ebét az após karójához. Holott a külvilág Erdogan önhitt, nagyzoló, adóssághalmozó gazdaságpolitikáját tekinti a pénzügyi válság igazi okának. Amire csak rátett egy lapáttal megannyi külpolitikai konfliktusa, jószerivel minden irányban. Közte történetesen egy másik apóssal, aki szintén vejét próbálja hatalmi tényezővé tenni, persze Amerikában kevésbé sikeresen, mint a török diktatúrában. Szinte komikus, hogy két, végletekig hiú „erős ember” ugrott össze, s ugye vitathatatlan, hogy Trump az erősebb.
Ámde ahogyan az amerikai elnök hazája közéletét és a nyugati szövetségi rendszert tartja kiszámíthatatlanul ingadozó politikája túszaként, Erdogan a török középhatalmi státusnál is nagyobb szerepet játszhat el mind a NATO-ban, mind – persze csak kívülről – az Európai Unióban. Amikor Ankara Moszkvával flörtöl és az atlanti főhatalom ellen merészel áru- és importbojkottokat megpendíteni, akkor geopolitikai kulcshelyzetével él vissza (már a hidegháborúban is emiatt siettek bevenni a NATO-ba). S a szíriai polgárháború szomszédságában nemcsak aktív (harcoló) szereplőként osztottak neki lapot, hanem a menekültek felfogójaként is. Márpedig az európai migránsválság csillapodásához elengedhetetlen volt Merkel alkuja Erdogannal. Túlzás ugyan, hogy csakis ő zsarolhatná ezzel Berlint és Brüsszelt, pláne a saját pénzügyi szakadékának szélén, amikor a katari mentőkötélnél alighanem erősebbre is hamarosan szüksége lehet, de a kölcsönös óvatosság érthető. S ugye a gyakorlatias Merkel egyik szertelen apóshoz sem hasonlítható.
Ráadásul a kancellár nyilván tudja, amit a „szultán” váltig tagadni próbál, amikor a pénzügyi válságot lefokozná „egy viharrá a teáscsészében”. A pénzvilág globalitása egykönnyen cunamivá tehet egy valutaösszeomlást. Elég a mexikói pesó ’94-es leértékelés utáni „tequillaválságra” vagy a thai pénz ’97-es összeomlása utáni délkelet-ázsiai csődhullámra, s pláne a ’98-as orosz rubelkrízis tovagyűrűző hatásaira emlékezni. S ezek mind a „perifériákról” indult cunamik voltak, ám vetekedtek a 2008-as amerikai válságrombolással. Most még nincs pánik, de a hazai ellenfeleivel kíméletlenül leszámoló szultán baját tagadhatatlan kárörömmel taglaló nyugati média az aggodalom hangjait is hallatja.
Ki mindenkit ránthat a szakadékba a tekintélyét a tényeknél is jobban féltő szultán? Aki mintha nem tudná, hogy csak az embereket lehet becsapni, a piacokat nem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
