Amikor egy álmos szombat reggel motoros futár csönget az ajtódon és megrémülsz, hogy te jóisten, ki halt meg. Amikor remegő kézzel bontod föl a borítékot, s tagolva olvasod, hogy munkahelyileg felfüggesztettek.
Amikor képtelen vagy
felfogni, hogy mi az a halandzsa
az újsággal, csak dereng: ne menj
be a szerkesztőségbe, hallgass és
maradj veszteg, mert hétfői lap
már nincs.
Amikor hitetlenkedve
hívod a kollégádat, hogy októberben
ugye nincs áprilisi tréfa és ő
elcsukló hangon válaszol, hogy
de bizony van.
Amikor a számítógépedet
idegbajosan ütöd-vered,
hogy miért nem enged a Nol.hura.
Amikor error emel drótkerítést
a rég megírt anyagaid elé, laptopodon
már a jegyzeteidet, a levelezésedet
sem éred el.
Amikor olyan
ez, mint a klinikai halál.
Amikor
eszedbe jut, hogy hiszen pizzát
rendeltek nekünk vasárnapra, buli
lesz, régi-új helyen a Népszabadság,
erre az ide-oda költözésre is
elment minimum százmillió, de
forró pizza helyett őrző-védőkkel
vár a Bécsi út.
Amikor ellep mindent
az előre bekészített magyarázat
a piacról meg a gazdasági
okokról, miközben már hónapok
óta gazdacseréről suttog a szakma.
Amikor a híreket készakarva elterelő
hadműveletekkel tompítják,
fejleszthetitek a portált, érkeznek
új kollégák, frissen vásárolt lapok
kapnak rekordidő alatt versenyhivatali
engedélyt a beolvadásra – ki
beszél itt eladásról?
Amikor olvasod,
hogy előző napon stadionok
VIP-páholyaiban röhögtek rajtad
a mindent tudók.
Amikor becsapva,
megalázva és kiszolgáltatva érzed
magad, úgy, ahogy erről a szüleid,
nagyszüleid meséltek – ezen
a fertályon legalább egyszer minden
nemzedék cefetül érzi magát.
Ahogy a kiadóban komoly arccal
előadják, hogy csak az új koncepció
elkészültéig szüneteltetik a megjelenést,
igen, egy előfizetett napilapét.
Amikor tőled kérnek 48 órán
belül üzleti tervet, amiért őket
fizetik.
Amikor a bedobozolt motyódhoz
napokkal később hármasával
felengednek és a máskor rád
mosolygó titkárnő cerberusként
áll fölötted, hogy a Népszabadság-feliratú
tollak nem a tieid, s hagyd
itt az írólapokat is.
Amikor ott állsz
két társaddal, a dobozokkal összehányt
terem közepén és egymásra
néztek.
Amikor már könnycsepp
sincs, csak düh.
Amikor az amerikai
kampányra igyekvő kolléganődet
Ferihegyen lekapcsolják, mert
a kiadó, anélkül, hogy értesítette
volna, törölte a repülőjegyét.
Amikor
a fagyban meleget ad néhány
jó szó, az összekapaszkodás.
Amikor
úgy érzed, mindenre képes
vagy, mert még nincsenek előtted
a csekkek.
Amikor örömódát zeng
az egykor veled dolgozó kolléga,
hogy éppen ideje volt: „ennyike”.
Amikor egy kifogástalanul öltözött
bécsi úr szájából moslék ömlik, s
te csodálkozol, hogy bizonyára ez
a titka, ettől a gátlástalan, leplezetlen
hazugságözöntől lett olyan
gazdag.
Amikor a snájdig bécsi úr
a saját menedzsmentjét szidja, és
hálátlan viselkedésedet annyira a
szívére veszi, hogy közli: elment a
kedve az egésztől, mintha miattad
akarna túladni mindenen.
Amikor
egyre kimerültebben cáfolod
a rágalmakat, hogy ifjúként a régi
rend katonája vagy, titkos ügynök,
aki egykori funkcionáriusok írásait
közölted, hogy fizethess nekik
értük.
Amikor üzletmenetbe,
reklámbevételbe, grafikonokba,
trendekbe kapaszkodsz, holott a
napnál világosabb, hogy mi miért
történik.
Amikor azt hitted, semmi
mást nem tettél, csak újságot
csináltál.
Amikor lassacskán beletörődsz
abba, hogy csak a jussodért
küzdhetsz, a ronda betonkocka
irodaház, a szeretett lap nem a
tiéd, helyedre majd egy jobb magaviseletű
munkatárs kerül, akinek
gazdái kezességet vállalnak kezességéért.
Amikor fölrémlik, hogy
nála nem a deficit, hanem a szinergia
kerül a fókuszba, ami ugye
mindig csodát tesz.
Amikor elértük, átléptük, befejeztük
a rendszerváltást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!