Úgy feledkezünk bele a legkülönbözőbb vitákba, mintha a kivégzőosztag előtt azt kifogásolnánk, hogy milyen slendriánul fityeg egyikük vállpántja. Figyelmesen hallgatom Molnár Zsoltot, aki, ugye, a nemzetbiztonsági bizottság elnökeként bizonyára egyike a leginformáltabb szocialistáknak, ahogy hosszasan és fontoskodva beszél a semmiről, arról, hogy hány neve, születési helye és ideje van forgalomban a szaúdi Ghaith Pharaonnak, megértő, mint egy kórházlátogató – nem csoda, ha ennyi adatba beleszédül a nemzetbiztonsági szolgálat.
Megosztja velünk azt a kivételesen nem titkos adalékot, hogy néhány napja valószínűleg átírhatták a tulajdoni lapokat, Pharaon úr exkluzív ingatlanérdekeltségei egy rokon nevére kerültek. Nem teszi hozzá, hogy munkatársát azonmód a földhivatalhoz vezényelte, megtudni a nyilvántartásból, hogy mikor lépett életbe az adásvétel, egy másik meg majd az illetékhivatalnál érdeklődik. Molnár jól nevelt közléseinél több adalékkal szembesülhetünk a sajtóban hetek óta megjelenő cikkekből, amelyek számtalan kérdést adhattak volna a parlamenti bizottság vezetőjének, aki ezekkel aligha hozakodott elő, láthatóan maradt a zavaros mese forgatókönyvénél, azt lapozgatja bőszen és gyanakodva. Ez pedig előrevetíti, hogy mint annyi más esetben, soha nem fogjuk megtudni, mi, miért történt, de még azt sem, hogy a szerencsés véletlen számlájára lehet-e írni, hogy a szaúdi üzletember és Mészáros Lőrinc luxusjachtja egyazon időben horgonyzott a spliti kikötőben, ahol különben Pharaon úr nem szokott pihenni.
Magyarán az ügyek elkendőzése, egy másikkal való elfedése legtöbbször nem csak azért sikeres, mert a hatalom, akár a lénarancsot, facsarja ki a jogállami eszközöket, él leegyszerűsítő patentekkel és cinikus visszatámadásokkal, hanem, mert az ellenfél hol bátortalan, hol felkészületlen, mindenesetre nincs birtokában annak, hogy az állhatatosan és érthetően, valamennyi rendelkezésére álló kommunikációs eszközt kihasználva a lényegre tapintson. Némelyiküket mintha elkényelmesítené, hogy szűkös a médiatér, egyre szomorúbban lehet hivatkozni rá, állni széttárt karral a mikrofonerdő mögött, majd berohanni az Egyenes beszédbe. De hogy egy tájékoztató installálva legyen, kiemeljen, tömörré és közérthetővé tegye a kifogásokat, korábbi rendeleteket, nyilatkozatokat szembesítsen hatásosan maiakkal, ország-világ előtt bemutatva, hogy miért, kiknek az érdekében történik a rugalmas elszakadás, s ezt – akár anno a tájelőadásokat – országot járva mindenütt előadják, erre alig-alig van példa. Igaz, a produkció koncepciót, előkészületeket, szervezett csapatot igényel, amelyik a rutin futamnál többet akar. Az ellenzék két-három partizánja láthatóan magányosan rója a köröket, pendlizik a sajtótájékoztatók és a bíróságok között, eltemetik őket a sűrű egymásutánban felfedezett botrányok, kifullad a közönség is, hiszen nincs érdemi folytatás, csak egy újabb képtelen eset, amely ugyanúgy megbotránkoztat, mint az előző száz.
Ráfoghatjuk mindezt a közömbösségre, a kifáradásra, a társadalom tűrőképességének tágulására, vagy egyenesen arra, hogy a történelem ehhez szoktatott minket, belesimulunk a viszonyokba, otthonosan érezzük magunkat a centrális erőtérben. Akkor is másképp kéne ezt csinálni. Mert ez maga a tömény unalom – még csak nem is sírva vigadás. Pedig ez utóbbiban legalább van gyakorlatunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!