Azt kérte tőlem a szerkesztő, hogy írjam meg, mi a véleményem Gulyás Márton videójáról, ami a választási rendszer megváltoztatásáért száll síkra úgy, hogy Csintalan Sándortól Pörzse Sándorig, Gálvölgyi Jánostól Zagyva György Gyuláig – finoman szólva – a lehető legszélesebb platformról erre buzdít mindenkit. A szereplőválogatás célja nem csupán a polgárpukkasztás – hol van itt annyi polgár? –, hanem annak demonstrálása: a jó ügy érdekében össze kell fogni mindenkivel.
Össze kell? Mert – Zagyva György szavaival élve – akkora a baj? Nem tudom. Illetve tudom: nem. Illetve néha azon vagyok, hogy igen. Ha ennek az együtt szereplésnek lenne tényleges, eredménnyel kecsegtető hatása, akkor… Satuban érzi magát az ember, mert környezetében minden kifordult a helyéből. Mert évek óta azt látja, hogy ízlésnek, mértéknek, játékszabályoknak fittyet hányva szorítják sarokba – amit egyes elemzők ügyes politikaként aposztrofálnak, mások pedig annyira tehetetlennek érzik magukat, hogy ezt el is hiszik. És mint nyuszi a reflektorfényben, bénultan nézik, mi meg nem történik körülöttük. Elképedve, leforrázva, vagy a kör peremén morzsákhoz jutva – esetleg önmagukat hibáztatva – regisztrálják, hogy ezt néhány év alatt úgy meg lehetett csinálni egy országgal, hogy ellenzői sem találnak módot a hatékony védekezésre.
Orbán Viktor kormányzásának nyolcadik évében szinte zökkenőmentesen épül ki az a rendszer, amit a miniszterelnök a 2002-es váratlan veresége után megálmodott, s minek lényege, hogy még egyszer villámcsapásszerű meglepetés ne érhesse. Volt, aki számított erre az abroncsdemokráciára, akadtak idealistábbak – egy biztos: a kormánnyal szembeni ellenzék nem talált magára.
A pártok ma is jobban el vannak foglalva az egymástól való távolság bemérésével, mint a kurzus megbuktatásával.
Mindegyik integritását védi a másikkal szemben, s mindegyik tud igazolható példát hozni arra, hogy miért teszi. Nem körvonalazódik sem közös program, nem nő ki közülük olyan vezető, akit közösen emelhetnének a fejük fölé.
A civilek bizalmatlansága szintén érthető, ha a pártoktól való beteges ódzkodás nem is célravezető, félnek, hamar elnyelné őket a massza, a közönség politikaundora. Ezt a molekulárisan széttagolt világot mindenki szeretné valahogy egybetákolni, mert a közvélemény-kutatások mást sem mutatnak, mint hogy így igencsak kicsi a változás esélye.
Miközben tehát nagyon sokan érzik úgy, hogy ha 2018-ban nem változik semmi, az elviselhetetlen lesz számukra. A tenni akarás két utat kínál: a kőkemény mozgalmak akár polgári engedetlenségig menő akcióit, amelyek adott esetben magukkal sodorhatják a rendszert, de ehhez szükséges valamiféle egység, ami tömegeket indít ebbe az irányba, és az elégedetlenség kifejezésének mindenek fölé helyezését, amellyel megroppantható, de legalábbis visszavonulásra kényszeríthető a hatalom.
Bizonyára nehéz volt legitim politikai pártként elfogadni a Jobbikot, majd még megbotránkoztatóbb volt, amikor felvetődött a vele való bármiféle együttműködés, időközi választásokon való fű alatti egyezkedés – de ezt önámítás elválasztani attól, hogy koppanjon az újabb szembesülés, ütközzünk meg azon, hogy Zagyva és Hajós egy klipben egyet akar: demokratikus, igazságos és konszenzusos választási rendszert. Önámítás azt hinni, hogy a Jobbikkal, mint parlamentbe választott politikai szervezettel szóba kell állni, de Zagyvával és Pörzsével megszemélyesíteni, az már maga a fertő. Lamentálhatunk azon is, hogy ők nem is a Jobbik, de ezzel az aknakeresővel is csak további aknákra bukkanunk.
Hajlamos volnék undorodva kukába dobni ezt az egészet, ha nem tapasztalnám azt, hogy normális „harci” eszközök egy abnormális világban hasznavehetetlenek. Már régóta nincsenek egyenlő pályák, egyenlő esélyek – semmi sincs, csak kiégett fű, tarvágás. Gulyás performanszai eddig is sokakat megbotránkoztattak, de kell ahhoz valamiféle kreativitás, magamutogatás is, hogy efféle ütközeteket kitaláljon, sőt még bele is ártsa magát valaki. Ebben az országban lassacskán napokon át befoghatom az orrom, elképedhetek történéseken, reakciókon vagy azon, hogy mennyire szedett-vedett, mozgáskorlátozott csapatokkal szimpatizálok. Szóval, megborzongató így együtt ez a társaság, gondolom, Pörzse híveinek is. Kétséges, hogy lehet-e közös felismerés. De amit látok, az nem parola, hanem segélykiáltás. És ha az, azon nem szokás vitatkozni.
Azután jön a hír: miféle moslék, fenyegetésözön ömlik ki Zagyva szájából, ha szerepléséért ismerősétől kritikát kap. És a fennkölt eszmefuttatás darabokra törik, mint a leejtett porceláncsésze. Ott állok a cserepek fölött, amit, hiába szeretném, lehetetlen többé összeragasztani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!