Két jelentős napilapban (Népszava, Népszabadság) újabb vita zajlott le 1956-ról, Nagy Imréről és Kádár Jánosról. Az egyik leghatásosabb vitázó – egykori gazdasági-pénzügyi szakember, történelmi elmélkedések remek tollú, népszerű írója – bátran Kádár János mellett foglalt állást.
Úgy véli, hogy a forradalom habozó vezetője, Nagy Imre – aki képtelen volt megakadályozni a Köztársaság téri vérfürdőt (a mai II. János Pál téren fölkelők meglincselték a budapesti pártbizottság több munkatársát és a védelmükre kirendelt ávós katonákat), ellenállás nélkül hagyta szétmorzsolódni az állam hatalmát, a semlegesség kinyilvánításával kiprovokálta a legkeményebb szovjet bánásmódot – tehetségtelen, rossz politikus volt, akiből hiányzott az előrelátás és a felelősségérzet. Evvel szemben a megszállók által a hatalomba emelt ellenforradalmi bábkormány józan vezetője, Kádár János később a magyarországi történelem egyik legsikeresebb (építkező, gyarapodó) korszakát segített megteremteni mindannak ellenére (diktatúra stb.), amit tudunk róla.
Abban, amit Csernok Attila mond – ez a neve a föltűnést keltett vitairat szerzőjének –, sok igazság van, számomra kínos, kellemetlen igazság. Föltéve, hogy a kérdést kizárólag a következmények felől nézzük. Nagy Imrét és az 1956-os forradalmat legyőzték, az országot megszállták, a miniszterelnököt hitszegő ellenfele, Kádár János kivégeztette (szemben az elterjedt híreszteléssel, NEM szovjet nyomásra). Nagy Imre és 1956 kudarcot vallott, ez kétségtelen, s emiatt az országnak sokat kellett szenvednie. Kádár János – miután az általa működtetett ellenforradalmi terror alábbhagyott – lehetővé tette a Magyar Népköztársaság civilizációs, gazdasági és szociális fejlődését.
Ha úgy tetszik tehát, az ő árulása és hatalomátvétele kedvező következményekkel járt. A jóból rossz származott, a rosszból meg jó.
De valamit csak a következmények felől nézni legalább akkora szűklátókörűség, mint csak a szándékokat mérlegelni. Ezen a kettőn kívül még van egyéb is.
Például meg kell kérdeznünk – s talán ez a leglényegesebb kérdés –, hogy igaza volt-e a forradalomnak avval szemben, amit megostromolt, azaz igaza volt-e a sztálini rendszerrel, közelebbről a Rákosi-rezsimmel szemben. Helyes volt-e föllázadni az ártatlanok üldözése és tömeges bebörtönzése ellen? Helyes volt-e föllázadni a koncepciós pörök és az ávó ellen? Helyes volt-e föllázadni az egypártrendszer, az egyenirányított sajtó, a cenzúra, a hazug propaganda, a munkatáborok, a kitelepítések, az idegen katonai megszállás ellen? Helyes volt-e föllázadni az erőltetett iparosítás, a kényszerű téeszesítés, az áruhiány, a nyomor, a sztrájktilalom ellen?
Én azt hiszem, hogy helyes volt. Akkor is, ha a forradalomnak balszerencséje volt, akkor is, ha a forradalmi kormány nem tudott megállni és nem törekedett kompromiszszumra az ezerszeresen erősebb Szovjetunióval. Még akkor is, ha a forradalom kisiklott, vérengzésekre vetemedett, és egyáltalán nem lehetünk biztosak benne, hogy föltétlenül rokonszenves, demokratikus államot alakított volna ki, ha végül mégis győz.
A kiváltó okok ésszerűek és méltányolhatók voltak, a lázadás indítékai erkölcsileg elfogadhatók. Szerintem nem lehet a forradalmat és Nagy Imrét bírálni – mert persze szabad bírálni őket –, ha a forradalom lényegi igazságát nem vesszük tekintetbe.
Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy 1956 régen volt, s története része a szocializmus általános történetének. Mindkét, sőt: mindhárom oldalon kommunisták álltak.
Rákosi, Gerő, Hegedűs, Piros, Nógrádi épp úgy kommunista volt, mint Nagy, Donáth, Gimes, Maléter, Lukács, Losonczy, Tánczos, Szilágyi, Vásárhelyi – és mint Kádár, Münnich, Marosán, Kállai (no meg Biszku, Hollós, Rajnai). És mint a Köztársaság téren meggyilkolt Mező.
Mindezek közül már csak az agg Biszku Béla van életben.
Korábban már nyilvánosan kijelentettem, hogy nem helyeslem a vádemelést a náci rémuralomban valamiféle szerepet játszott Képíró Sándor és Csatáry László ellen se: az utolsó éveiket morzsoló, törékeny aggastyánok esetleges börtönbe vetése nem használ senkinek. Nekünk, az utókornak kell megpróbálnunk tárgyilagosan és elkötelezetten (a kettő nem zárja ki egymást) megbeszélnünk a történelmet.
A Biszku-pör – amely a bizonyítékok hiányos volta miatt még kudarccal is végződhet, ami azért borzasztó lenne – nem volna hasznos az országnak. Azt viszont ebből az alkalomból (ügyész, bíró, rendőr és börtönőr nélkül is) megbeszélhetjük, bűnösnek tartjuk-e Biszku Bélát, a forradalom utáni megtorlások egyik irányítóját. És itt mellőzhetjük a „háborús bűnösség”, az „elévülhetetlenség”, a „parancsra tettem” kusza problémagubancainak skolasztikus, aprólékos vitatását.
A megszállók fenyegető jelenlétében végrehajtott retorziók minden állam – s különösen: minden kisebb, gyöngébb, szegényebb állam – történetében meglehetősen elterjedtek. Magyarország se kivétel. A Habsburg-birodalom is üldözte a különféle ellenállókat (a kurucokat, a negyvennyolcasokat). Ebben az üldözésben részt vett a magyarországi uralkodó osztályok egy része s az itteni különféle hivatalok és intézmények. Horthy Miklós a román királyi hadsereg védelme alatt, az antant támogatásával vezette be a maga ellenforradalmi rendszerét: a megtorlásokban, állami terrorcselekményekben, bebörtönzésekben, internálásokban úgyszintén részt vettek helyi hivatalos szervek. Az 1944. március 19-i német megszállás után (a jogfosztásokban, deportálásokban, tömeggyilkosságokban) szintén. A Vörös Hadsereg második világháborús győzelme után előbb a demokratikus köztársaság, majd a sztálinista parancsuralom tényezői ugyancsak. Biszku Béla igen hosszú lánc egyik utolsó szeme.
Voltaképpen azt tette társaival együtt, amit – persze sokkal enyhébben és méltányosabban – most vele akarnak tenni: végrehajtotta a győztesek ítéletét.
A rendszerváltás nemzedéke – amelyhez szerencsém van tartozni mint olyasvalakinek, aki részese volt a régi, az 1988 előtti, föld alatti, demokratikus ellenzéknek, majd szerény szereplője a demokratikus fordulatnak 1988/89-ben – szerette volna megszakítani ezt a láncot, és szeretett volna eltekinteni a Siegerjustiz (a győztesek igazságszolgáltatása) méltatlanságaitól. Anélkül, hogy történeti, politikai, erkölcsi ítéletének szigorával fölhagyott volna. A védekezésre immár képtelen ellenfél meghurcolása nem mutat jó példát. Márpedig az igazságszolgáltatás, az ún. joguralom egyik fő célja a példamutatás. Például abban is példát kellene mutatnia a demokráciának, hogy AZ ERŐSEK hatalmi visszaéléseinek veszi elejét, nem pedig a gyöngék megbüntetésével csillogtatja a saját tekintélyét. Márpedig a legyőzöttek – értelemszerűen – már nem erősek, hanem gyöngék.
Mit jelent Biszku Béla vád alá helyezése majdnem negyedszázaddal a rendszerváltás után?
Nem sokat. Eszköz arra, hogy a Sztálin és Hruscsov, Rákosi és Kádár utódának föltüntetett mai, demokratikus baloldalt tüntessék föl bűnösnek valamilyen homályos értelemben. Előnyös az egyre népszerűtlenebb kormánynak. De legfőképpen arra jó, hogy a történelmünkről ne lehessen értelmesen beszélni.
Például erről: előzménye volt-e vajon 1956 a 33 évvel későbbi demokratikus rendszerváltásnak?
Én nem hiszem.
Talán erről beszélgessünk legközelebb.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
