A magyarországi közvélemény politizáló töredékének ellenzéki hányadát az a kérdés foglalkoztatja, hogy miként lehetne megszabadulni a – tagadhatatlan részsikerei ellenére – katasztrofális jobboldali kormányzattól.
Azok az eszközök, amelyek az 1945 óta úgy-ahogy kialakult európai polgári demokráciákban rendelkezésre szoktak állni, ma többnyire hiányoznak. Az egyenlőtlen, igazságtalan, aránytalan, méltánytalan választási rendszerek kialakulása és a pártrendszer hanyatlása nemcsak Magyarországon figyelhető meg, hanem másutt is.
Ám Magyarországon nemcsak az igazságtalan – újabban a fővárosi közgyűlés választására is kiterjesztett – választási rendszer teszi majdnem lehetetlenné a jobboldali rezsim békés és rendezett menesztését, hanem a parlamenti rendszer kevésbé látható vonásai is. A közvélemény kevéssé törődik az országgyűlési házszabállyal, amely jelen alakjában csaknem megszünteti a törvényhozás nyilvánosságát (ez legalább olyan fontos tartozéka a parlamenti rendszernek, mint több párt versenye és az ún. szabad választás), a vitákat a bizottságokba száműzi, és lényegében csak pecsétet nyomat a kormányzati bürokrácia által beterjesztett, általában elnyomó és államosító jellegű törvényjavaslatokra.
Közismert, hogy mind a minősített (kétharmados) többség kikötése, mind számos állami és jogintézmény élettartamának kiterjesztése több törvényhozási cikluson túlra még a Fidesz–KDNP esetleges (kis híján lehetetlen) választási vereségét is irrelevánssá teszi, az általa kialakított – antidemokratikus, antiliberális és antiszociális – szisztémát pedig megreformálhatatlanná, az alkotmányos jogállam pusztulását visszafordíthatatlanná.
A népszavazások megnehezítése, a társadalombiztosítási önkormányzatok, az érdekegyeztető tanács, a költségvetési tanács fölszámolása, a munkahelyi szociális partnerség meghiúsítása, a munkajog szétzúzása, a bírói hatalom adminisztratív korlátozása, az oktatásügy ideológiai uniformizálása és igazgatási központosítása legalább annyira csökkenti a társadalom önrendelkezését, beleszólását, cselekvő politikai részvételét, mint a sajtószabadság megnyirbálása.
A részvétel legnagyobb akadálya azonban a magyar nép mintegy felének feneketlen nyomora.
Ma a kritikai nyilvánosságban való részvétel jobbára csak a nagyvárosi, fiatal, képzett, középosztályi, fehér férfiakra korlátozódik, a lakosság többsége egyszerűen nincs a fontos tények birtokában, és rossz közérzetét balszerencsének tudja be, nem pedig a rendszer és a világválság következményének.
A kormányzat újabb lépésekkel korlátozza a médiaszabadságot, ugyanakkor fokozza a – mindenekelőtt nacionalista és etnicista – propagandát, indoktrinációt és agymosást, s evvel a példátlan, újabb Trianonokkal fenyegető nemzetközi elszigeteltséget.
Minél kevesebb szó esik az ún. demokratikus ellenzékről, annál jobb neki. Arról nem hallunk, hogy miként akarja legalább visszacsinálni az elmúlt esztendők tekintélyhatalmi pusztítását, hogyan kívánja helyreállítani az alkotmányosságot és a valóban demokratikus politikai részvételt, hogyan kíván elfordulni attól a megszorításos, neokonzervatív politikától, amely bűnrészes a négymillió szegény, a százezernyi éhező gyerek országának a kialakulásában.
A kormányzat túlhatalma, az ellenzék gyöngesége, a társadalom tehetetlensége: ez az oka annak, hogy a jelenlegi hatalom békés, nyugodt, rendezett módon nem váltható le.
De ez minden zsarnokság kockázata: örökkévaló akar lenni, nem enged utat az alternatívának, tehát lehetetlenné teszi a békés átmenetet. Ha az Orbánrezsim így folytatja, a bármikor előadódható újabb krízis esetén – mivel elmozdíthatatlan – önkéntelenül vér- és lángtengerbe boríthatja Magyarországot és a régiót. A mai rend fönntartása a legnagyobb rendetlenséghez vezet. Ezt a tragédiát kell megelőznünk, s ehhöz a jobboldal kijózanodása nélkülözhetetlen. Talán még időben szóltunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
