Akinek bármi köze van az oktatáshoz, sajátos naptár szerint éli az életét. Számukra a tanév az életüket meghatározó ciklusok alapja és nem a naptári év. Míg mások számára január eleje az új tervek és fogadalmak ideje, a tanulók és pedagógusok számára ez szeptember eleje.
Az előző (nemzeti) tanévnyitón alig néhány gyors, és inkább csak a politikai píár körébe tartozó változással kellett számolni. Akkor még úgy látszott, hogy ez a tanév már alapjaiban újragondolt feltételek között indul majd el. A konzervatív pedagógiai kinyilatkoztatásokon és a rendcsinálás ígéretén kívül ezekről a feltételekről nem sokat lehetett tudni. Azt azonban igen, hogy gőzerővel készül az új törvény, amely történelmi változások egész tömegét hozza majd magával. Azóta egy év eltelt viszonylagos nyugalomban, és ugyanott tartunk, ahol az előző tanévnyitó idején: ma sem tudjuk, hogy pontosan mi lesz az iskolák világát alapjaiban felforgató törvényben. Néhány illúzióval azonban kevesebbek vagyunk. Ezek közül talán a legfontosabb az, hogy kiderült: az új oktatásirányítás pedagógusoknak tett ajánlata mögött nincs semmi.
Az oktatási államtitkárság ajánlata a pedagógusok számára egy egyszerű alku volt: pedagógus-életpályamodellnek nevezett béremelés cserébe az 1985 óta élvezett – és időközben többször is megerősített – szakmai autonómia feladásáért.
Az alku sokak számára vonzónak tűnt, részben, mert sokan belefáradtak a korábbi kormányok reformdühébe és az azzal járó magas elvárásokba, részben pedig, mert elegük volt az értelmiségi életminőséget messze nem biztosító méltatlan fizetésből. Az életpályamodellről azonban azóta kiderült, hogy az nem több egy, a köztisztviselőkéhez hasonló előmeneteli rendszernél, a fizetések emelése helyett pedig annak ellenkezője várható csak. A szakszervezetek számításai szerint a pedagógusok eddig nettó jövedelemcsökkenést kellett, hogy lenyeljenek, s tudjuk, hogy ebben a kormányzati ciklusban a fizetések emelésére már nem kerül majd sor. Ne legyenek kétségeink, az „alku” másik felét, a közoktatási autonómiák felszámolását azonban a kormány kíméletlenül be fogja vasalni.
Ami a közoktatás gyökeres átalakításának nevezett projektet illeti, kaptunk egy év haladékot. Félreértés ne essék, a haladék oka nem a változások irányáról és tartalmáról szóló időrabló nyílt vita vagy a – nem kevésbé időigényes – szakmai előkészítés volt. A haladék egyetlen oka a kormányzásra való képtelenség. Az oktatási államtitkárság kimeríthetetlen forrása a korábbiakat meghazudtoló nyilatkozatoknak és a hagymázos ötleteknek, egyebekben pedig kullog a közoktatás működését alapvetően befolyásoló elképzelésekkel előrukkoló többi minisztérium után. A várható közoktatási átalakítással kapcsolatban csak két dolog világos. Az egyik az, hogy a „reform” rengeteg pénz kivonásával és pedagógusok tömegeinek elbocsátásával jár majd együtt. Az egész napos iskola, a pedagógusok iskolaépületben tartása, a tankötelezettség és a szakképzés csonkolása, valamint más elképzelések mind a történelmileg példátlan oktatási kiadáscsökkentés fedezetét megteremteni hivatott elképzelések. A másik mára egyértelművé vált dolog pedig az, hogy mire ez a folyamat befejeződik, a magyar közoktatás kísértetiesen emlékeztet majd a hetvenes évek államszocialista rendszerére. Állami tulajdonba vett iskolák, állami alkalmazott pedagógusok, a minisztériumban kinevezett iskolaigazgatók, megyei apparátusok által tanügyigazgatott iskolák, központi „tervutasításos” tanterv, egyes pedagógusok ellenőrzésére használt szakfelügyelők, és sok más dolog a boldog békeidőkből. Előfordul, hogy egy ország néha visszalép néhány apróságban. Arra viszont nem ismerünk példát, hogy egy ország ilyen aprólékos pontossággal rekonstruálja saját több mint negyedszázaddal korábbi múltját.
Lassan tehát az Országgyűlés elé kerül a szeretett vagy utált, de ma már megszokott rendszert gyökeresen felforgató új törvény. Addig is használjuk ki az utolsó béketanév nyugalmát és próbáljuk meg élvezni azt a fantasztikus élményt, amit egy iskola nyújthat: a tanulást és a tanítást.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
