Nyilvánvaló, hogy a magyar emberek egy része szerint az országnak (vagy saját maguknak) egyik fontos problémája a cigányokhoz kapcsolódik: úgy érzik, hogy etnikai problémákkal küzd az ország, mert cigányok okoznak mindenütt mindennapi gondokat (olyanok, akik fát lopnak az erdőről, terményt a szomszédoktól), és nehezményezik, hogy nehéz helyzetben levő cigányokra költenek szerintük nagy összegeket a költségvetésből.
Nem veszik észre, hogy valójában nem etnikai problémáról van szó, hanem társadalmiról, arról, hogy húsz évvel ezelőtt emberek tömege önhibáján kívül elvesztette a munkáját, részben azért, mert rossz helyen laktak, részben azért, mert alacsony volt a végzettségük, részben pedig azért, mert előítéletek sújtották őket. Egyes politikai erők (nemcsak a Jobbik, a Fidesz, sőt maga Orbán Viktor is) rájátszanak a hamis hiedelmekre, érzésekre. Erősítik őket, népszerűségük növelésére használják, ennek érdekében hamis állításokat is tesznek vagy sugallnak. Például 2009. február 11-én, Sólyom Lászlóval való megbeszélése után Orbán Viktor ezt nyilatkozta: „Ki kell mondani, hogy Magyarországon növekszik a ci gány származásúak által elkövetett sú lyos bűncselekmények száma”, továbbá bírálta a kormányt, amiért az – állítása szerint – a származásuk miatt mentegeti a bűnözőket. (Egyik állítást sem támasztotta alá tényekkel, merthogy nem is tudta volna: a bűnözők származását nem tartják nyilván, a kormány pedig semmiféle bűnözőket nem „mentegetett”.) Sokakban teljes joggal visszatetszést kelt a politikai demagógiának ez a tobzódása, de nem találják az ellenszerét. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió sem találta: megpróbálták visszautasítani a Jobbik választási filmjét, de a Legfelsőbb Bíróság szeptember végén kimondta, hogy nem volt hozzá joguk, mert egyáltalán nem is szólhatnak bele a politikai hirdetések tartalmába. Ez is arra utal, hogy a jogi megoldások sikertelenségre vannak ítélve. Ha a bíróság érdemben foglalkozott volna a reklámfilm szövegével, és megvizsgálta volna a cigánybűnözés szó jelentését, a következőre jutott volna: ez a szó vagy azt jelenti, hogy „amikor valamelyik cigány bűnt követ el” (az oroszlánbőgés vagy a fogolyszökés mintájára), vagy azt, hogy „olyan bűnözés, ami tipikusan cigány elkövetőkre jellemző” (a cigányzene mintájára) – jól dokumentálható, hogy ez utóbbi értelemben korábban minden uszító célzatosság nélkül is használták már. A sajtóban megjelent néhány véleménnyel szemben egyik értelmezés sem tartalmazza azt az állítást, hogy „minden, vagy a legtöbb cigány hajlik a bűnözésre”, és azok, akik kampánycélokra használják ezt a szót, emiatt biztonságban is érezhetik magukat, pedig mindenki számára nyilvánvaló, hogy a megtámadott hirdetés – de legalábbis a mögötte meghúzódó gondolat – diszkriminatív, uszító. Ha mégis betiltanák a cigánybűnözés kifejezést, találnának helyette másikat. Ami pedig a cigányok és az élősködés egymáshoz térben és időben közeli említését illeti, tessék megpróbálni bármilyen magyar bíróság előtt bebizonyítani, hogy ez gyűlöletkeltés. Célzások és sugalmazások ellen jogi eszközökkel hadakozni értelmetlen és lehetetlen. Még ha lenne is beleszólása a közmédiumoknak a politikai reklámok tartalmába, akkor is nehéz lenne bebizonyítani, pedig elég nyilvánvaló, hogy a cigányság és a bűnözés meg az élősködés összekeverése, együtt emlegetése (állítólag ezeket tartalmazta az illető politikai reklám) sérti az alkotmányos alapjogokat. Még a közvetlenebb utalásokat is nehéz jogilag megtámadni. Felvetődne még az a lehetőség, hogy ne nyílt vagy burkolt állítások ellen tegyenek jogi lépéseket, hanem ezek hirdetői ellen. De az érintett pártokat csak akkor lehetne betiltani, ha az alapszabályukban is benne lenne, hogy etnikai és társadalmi gyűlöletet kívánnak kelteni, vagy ha az ellenkezője lenne benne, és sikerülne bebizonyítani, hogy nem tartják be. Azt pedig akár bele is írhatnák, hogy demagóg módon szavazatszerző céllal kívánják az embereket félrevezetni, hiszen az nem is sérti a magyar jogot. Ráadásul ezek a pártok könnyűszerrel kijátszhatnák a szigorúbb szabályozást is, mert – ahogy most is teszik – a hozzájuk közel álló sajtó szájába adhatják az uszító megnyilvánulásaikat. Ideje, hogy a józanul gondolkodó magyarok, politikai meggyőződésüktől teljesen függetlenül, felismerjék: meg kell találni a demagógia elleni megfelelő fegyvert, és a jogi eszközök, tiltások nem alkalmas fegyverek. Úgy kell eljárni, ahogy az ufókról és más képzeletbeli jelenségekről szóló legendák terjesztőivel kellene – persze figyelembe véve, hogy az uszító demagógia náluk sokkal veszélyesebb. Nem elhallgattatni őket, hanem elérni azt, hogy az emberek ne higgyenek nekik, hogy meggyőződjenek róla, mennyire nevetségesek és tarthatatlanok azok a nézetek, amelyekkel hülyítik őket. Az ufók és a sumér–magyar rokonság legyen a tudományos ismeretterjesztők dolga; a politikai felvilágosítás viszont a sajtó dolga lenne. A sajtó nyilvánvalóan nem tölti be ezt a szerepét. Például a rendszerváltás óta folyamatosan soványodik a külpolitikai rovat a híradókban: az embereknek fogalmuk sincs, hogyan mennek a dolgok normálisabb helyeken. A belpolitikai műsorok nem akadályozzák a demagógiát, hanem segítik. Szóval, ha ez marad a helyzet, akkor így jártunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
