A vízibiciklistől féltek a gyerekek. Hatalmas, kigyúrt pasas volt, soha nem mosolygott senkire, még a bikinis, fiatal anyukákra se. Összefont karral állt a kölcsönző előtt és figyelte, nem mászik-e fel valaki a kikötött járművekre. A helybéliek nem másztak fel soha, mert tudták, hogy abból nagy baj kerekedne, de hétvégenként a strandolók néha felkapaszkodtak, hogy onnan ugráljanak a vízbe. A kölcsönzős ilyenkor megfújta a sípját és belegázolt a fürdőzők közé. Ha az illető nem tudott idejében elmenekülni, felemelte a levegőbe, és úgy tartotta néhány másodpercig. Nem csak a gyerekeket, a pocakos, naptejjel bekent felnőtteket is megemelte, és bámult bele az arcukba, mint Hannibal Lecter: örökre víziszonya lett annak, aki azt a hullámzó, kék tekintetet látta.
Akkor is érzékelte, hogy valaki felkapaszkodik a járműveire, ha éppen háttal állt. A gyerekek azt suttogták egymás közt, hogy a kölcsönzősnek hátul is szeme van. Valóban, a jobb lapockáján volt egy nagy, kerek, fekete anyajegy, azzal pásztázta a vizet, ha valamiért el kellett fordulnia.
Úgy tűnt, a kölcsönzős nem nagyon szereti magán ezt az anyajegyet, sőt. Ha valamelyik gyerek megjegyzést tett a barna foltra, utána hajította a papucsát.
Kölcsönözni egyébként a szabad strandon alig kölcsönöztek. Rejtély volt, a vízibiciklis miből él. Azt se tudta senki, hogy szezonon kívül mivel foglalkozik, hogy vajon síléceket és snowboardokat kölcsönöz-e, vagy egyszerűen beveszi magát egy edzőterembe, és a három közbeeső évszak alatt reggeltől estig, fújtatva gyúr. Egyáltalán, a vízibiciklis maga volt a megtestesült, sötét titok.
Két éve tavasszal, a szezonnyitáskor még a szokásosnál is izmosabban érkezett meg, mintha egész télen arra készült volna, hogy félelmetes külsejével mindenkit elriasszon, ha kölcsönözni akarna, ha nem.
Ám az igazi meglepetés akkor jött, amikor kisütött a nap, és levette a pólóját. A pizzériás, aki éppen előtetőt ácsoltatott a bódéja elé, döbbenten torpant meg a fűzfák alatt. A vécésnéni kezében megállt a partvis, és a néni kijelentette, hogy ő ilyen fáin tetkót még az életben nem látott. A kölcsönzős egész háta egy gigantikus tigrisfejjé változott. A tigris orra éppen a lapockák közé esett, mintha az állat kicsit leszegte volna a fejét. Az egyik szeme maga a sötétlő anyajegy volt, kis, fehér udvarral a pupilla körül. A másik szemét a művész odatetoválta a bal lapockára, de olyan ügyesen, élethűen, hogy senki, aki azelőtt nem ismerte a kölcsönzőst, meg nem mondta volna, hogy a két szem között van különbség. Ahogy a kigyúrt hátú ember hajlongott, a tigris pofáján finoman megmozdultak a csíkok, ha pedig összeszorította a lapockáit, mert mondjuk a magasba emelt valamit, a tigris arca hirtelen ráncba gyűrődött, mintha támadni készülne. A rajz olyan tökéletesre sikerült, hogy sokan direkt azért jöttek kölcsönözni, hogy közelről megbámulhassák. Ha pedig a kölcsönzős félmeztelenül letelepedett a pizzéria teraszára, háttal a víznek, rögtön lekapták őt a strandolók a mobillal.
Tavaly aztán a tigrissel valami különös dolog történt. A gyerekek vették észre először, és mondták a szüleiknek, hogy jé, a bácsi hátán a tigris könnyezik. A szülők persze nem hitték el, de aztán közelebb lépve látták, hogy tényleg, a tigris bal szeméből valami szivárog. Egyáltalán, a tigris bal pupillája megnőtt és kitágult, a kölcsönzős pedig vakargatta, ütögette törölközővel a sebet a hátán, aztán pólót kezdett hordani. Nyár végére már a póló is rendszeresen átvérzett, a gyulladt anyajegy átsírt a ruhán. Mondta a pizzériás, hogy el kéne már menni ezzel az orvoshoz, de a férfi csak vonogatta a vállát.
A következő szezonkezdéskor a vízibiciklis nem volt sehol. Kinyitott sorban az összes bódé, megjelent a vattacukros és a főtt kukoricás is, de vízibiciklit nem lehetett kölcsönözni. Ott állt mind a forró raktárban összeláncolva nyár közepéig, egy se került vízre.
Júliusban aztán megérkezett egy kopasz, magas, sovány ember, és elkezdett mindent kirámolni. Közben meg-megpihent, levette a baseballsapkáját, megtörölte a rózsaszín, tar fejét. Amíg le nem kapta egyszer a pólót, senki sem jött rá, hogy a vízibiciklis az. Eltűntek a hatalmas izmai, és eltűnt belőle a harag is, ahogy a jobb lapockájáról eltűnt a tigris szeme: csak egy varrat maradt a helyén, mintha a tetoválása kacsintgatna.
Ült a sovány kölcsönzős naphosszat és senkire se szólt rá többet, aki felmászott a víziibiciklikre. Csak nézte, nézte a Balatont. Néha belegázolt a vízbe, belocsolta a járgányokat, hogy fel ne melegedjen a napon a műgyanta, hogy el ne engedjen a ragasztás. Aztán visszahuppant a parton a székre, a napernyője alá. A kánikula miatt sokkal jobban ment a bolt, mint a megelőző években, de ez se nagyon érdekelte.
Amikor a pizzériás szeptember elején odament hozzá, és megkérdezte, hogy eladná-e neki a bérleti jogot, bólintott. El hát, válaszolta, és nézett a túlpartra. Azon töprengett, mennyi időbe telhet áttekerni, és hogy ennyi év alatt hogyhogy nem jutott ez még eszébe senkinek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
