Tóth Krisztina: Anglia

– Ha hiszed, ha nem, egy éve nem vettem magamnak semmit, még turiban sem. Most is a Feri mondta, hogy itt van tízezer forint, menjetek el és vegyetek valamit. Nagyon rendes tőle, de tényleg, magamtól nem jöttem volna, még a leértékelésre se. Amióta nálunk van ez a gyerek, ki se mozdulok, csak a ház körül sétálunk vagy a sarokig megyünk a boltba. Még sose hoztam el ilyen messzire, félek vele közlekedni. A Feri nővére megöl, ha valami baja lesz.

– Ő nem szokott pénzt küldeni nektek? – kérdezi a másik nő, és egy újabb falatot ad a kisfia szájába.

– Á, pont ez az, hogy neki sincs. Azért is ment ki, mert elárverezte a bank a lakást, a gyerek mellett meg nem tudott semmit dolgozni. Férje nem volt, valamiből élnie kellett. Mondta neki a Feri, hogy amíg munkát nem talál kint, addig vigyázunk a kicsire, de most már több mint egy éve elment. Én nem akartam mondani a Ferinek, nehogy ideges legyen, de szerintem a nővére már az életben nem jön vissza. Itthagyta ezt a gyereket a nyakunkon, és új életet kezd Angliában. Talál valami pasit, aztán legfeljebb csinálnak egy új gyereket, egy teljesen angolt, ezt meg hülye lesz kivinni. Mondjuk elvagyunk vele, nem azt mondom, csak mi lesz, ha születik egy sajátunk, vagy ha teljesen megszokik nálunk, és egyszer csak majd megjelenik az anyja, hogy na, holnap viszem magammal.

– Szerintem biztos visszajön, csak nem hagyja itt végleg, az azért abnormális lenne, nem? Mondtad, hogy szokott hívni titeket telefonon, meg hogy mindig érdeklődik. Biztos magával viszi majd a kislányt, csak nincs még neki fix munkája. Különben a Rajmika megint kinőtt egy csomó cuccot, majd válogatok nektek olyat, ami nem annyira fiús. Van jó kis anorákunk meg gumicsizma, az mondjuk sötétkék, de sötétkéket nyugodtan felvehet kislány is. Mit is dolgozik a Feri nővére?

– Hát ez az! Állítólag táncolni ment ki, de én már nem tudom, mit gondoljak. Itthon is táncolt, a Feri szerint sose vállalt mást, Angliában meg eleve tilos a vendégekkel szóba állni. A Feri mesélte, ott az a szabály, hogyha egy táncos hazakísérteti magát vagy egyáltalán kapcsolatba kerül valamelyik vendéggel, akkor már ki is van rúgva.

– Mikor is ment el?

– Tavaly, év elején. Azóta nem volt itthon.

– Egyszer én is találkoztam vele, tudod, amikor a Feri születésnapja volt.

Ő az a hosszú, fekete hajú csaj, akinek az a rózsa van a vállán, nem? Egy ilyen tüskés szárú, nagy, fekete rózsa.

– Jól nézett ki, az biztos. Nem látszott rajta a szülés.

– De neki van a nagy rózsás tetkója, nem?

– Azt hiszem.

– Egyáltalán nem jár haza?

– Nem.

– Csak azért kérdezem, mert nyáron a Lali pultozott a Balatonon, és mondta, hogy ott is dolgozott egy ilyen hosszú, fekete hajú csaj, és annak is volt ilyen tüskés rózsája. De akkor biztos csak hasonlított rá.

– Biztos. Ő Angliában van. Táncol.

– És adnak neki ilyen hosszú időre vízumot?

– Nem tudom, nem kérdeztem.

– Volt egy pont ilyen csaj Földváron. De az nem csak táncolt. Akkor az nem ő volt. Csak hasonlított rá.

– Sokaknak lehet olyan rózsájuk. A netről szedik le a mintát.

– És nem hiányzik a gyereknek?

– Szerintem rég elfelejtette. Amikor az anyja telefonál, mindig csak néz ránk, hiába mondjuk neki, hogy mondjon már valamit, adjon puszit. A múltkor is szkájpolt a Feri a nővérével, és hívta, de oda se ment, mert nézett valami rajzfilmet a tévében. Már vagy fél éve engem hív anyának, az anyámat meg mamának. Nem is bánom, úgyis én viszem majd ősztől oviba, legalább nem kell mindenkinek elmagyarázni, hogy hol az igazi anyja. Levegyem a sapkádat, kicsim?

A kislány ledobja a földre a sapkát. A két nő feláll, elrakják a kekszet, leporolják a gyerekekről a morzsákat és elindulnak. Alig tesznek néhány lépést, a kislány kiabálni kezd a babakocsiban:

– Anya, anya!

A nő, aki tolja, leguggol. Itt vagyok kicsim, mondja, és elővesz egy újabb kekszet, de a gyerek továbbra is kiabál. A másik nő megjegyzi:

– Nem kellett volna erről beszélni. Lehet, hogy értette. Sokat megértenek ám.

A kislány ki akar szállni a babakocsiból, nyújtogatja a karját. A nő kiemeli, leteszi maga elé a földre, de a gyerek tovább kiabál:

– Anya, anya!

Tanácstalanul állnak, a kislány forgolódik, aztán botladozva megindul egy üzlet felé, ami mellett az imént jöttek el. A két nő megy utána, a kisfiú gyanakodva pislog másik babakocsiból: nem érti, mi történik.

A kislány szedi apró lábait, befordul egy kitárt üvegajtón és megáll az üzlet közepén. Három próbababa áll piros pólóban egymás mellett, a hetvenszázalékos leértékelést hirdetik. A két szélső szőke, a középsőnek azonban hosszú, fekete haja van. A gyerek a középsőhöz szalad, ölelgetni kezdi a baba harisnyába bújtatott műanyag lábát és egyre csak kiabál, hogy anya, anya.

Az eladó kezében megáll vállfa, a tébláboló vásárlók mind a gyereket figyelik. Rángatja a bábu szoknyáját, csipkedi a harisnyáját, de mikor az továbbra se reagál, és nem hajol le hozzá, keserves sírásban tör ki. A két nő beér az üzletbe, felkapják a bömbölő gyereket, ölelgetik, vigasztalják, kekszet próbálnak a szájába gyömöszölni. A kislány rúgkapál, egész testét megfeszítve visít, képtelenek visszaültetni a babakocsiba. Kimennek az üzletből, távolodik a sírás a folyosón. A vásárlók visszafordulnak a kiaggatott ruhákhoz, vizsgálgatják a címkéket, az eladó folytatja a próbafülke előtt felgyűlt holmik szortírozását.

A hosszú, fekete hajú próbababa finoman, alig észrevehetően meginog, aztán váratlanul megbillen, és hangos csattanással, arccal a padlóra dől.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!