Tóth Krisztina: Elműködgetünk

De a tél még kísért, küldi sárga csekkjeit ideátra, az új évszakba. Én például az elmúlt két hónapban valami rejtélyes okból két-két számlát is kaptam. Az egyik számlán mindkétszer a tényleges fogyasztás állt, a másikon meg egy átalányösszeg. Mivel év elején megállapodást kötöttünk a szolgáltatóval arról, hogy a fogyasztást havonta bediktálom, a részszámlákat nem tudtam értelmezni.

Gyengébb idegzetű fogyasztók ilyenkor rohannak befizetni mindkettőt, mert különben jön egy kertésznadrágos, igazolványos ember, és utána lehet elmélkedni a vaksötétben arról, hogy mikor hosszabbodnak már a nappalok.

De én nem rettentem meg a dupla számláktól. Bementem az ügyfélszolgálatra, és sorszámot tépve, rövid háromnegyed óra várakozás után megtudtam egy lófarkas hölgytől, hogy a második számlával nem kell foglalkoznom. Nem érdekes, a másodikat mindig dobjam ki – javasolta kedvesen.

Én fegyelmezett állampolgár vagyok, úgyhogy azt feleltem, mi nem szoktuk csak úgy kihajigálni a számlákat, mi ezzel otthon igenis foglalkozunk. Inkább azt kérném, ne küldjenek kettőt, ha erre van mód. A hölgy bólogatott, és azt válaszolta, hogy megérti a problémámat, csak hát a rendszernek, ugye, idő kell, amíg feldolgozza, hogy áttértünk a diktálásra.

Ebben az új hónapban, nem fogják elhinni, újfent két számla érkezett. Egy a tényleges fogyasztásról, egy pedig – ugyanarra a címre, ugyanarra a fogyasztásmérőre – részszámlaként. Ismét bementem az ügyfélszolgálatra, noha aznap meg kellett volna írnom egy tárcát. Nem, nem ezt, egy másikat, amit már sose fogok, és amelynek már ki is gondoltam a kezdő mondatait, csak adódott még ez a kis elintéznivaló.

Az ügyfélszolgálaton időközben megváltozott a rendszer. Érkezéskor újabban be kellett mutatni egy arcképes igazolványt és egy számlát, amin szerepel a fogyasztóazonosító kódom. Nyilván azért, hogy kiszűrjék a sok csalót, aki más számláját akarja kiegyenlíteni. Ez az ötletes kis újítás jelentősen belassította a rendszert, olyannyira, hogy már azok is feltorlódtak a bejáratnál, akik sorszámra vártak. Látszott, hogy ezúttal nem fogom megúszni háromnegyed órával.

Várakozás közben az embereket figyeltem: társaimat az áramfogyasztásban. Mindenki a maga módján türelmetlenkedett. Egy terebélyes, karika fülbevalós néni a térdére támaszkodva többször a jó büdös francba küldött mindenkit, csak úgy általánosságban, aztán egyszer csak felállt és hazament. Helyette egy elgyötört arcú nő érkezett egy kislánnyal. Tíz perc elteltével még a süketek számára is kiderült, hogy a kislányt Ancsikának hívják, de nem hallgat a nevére, és nem akar hazamenni, viszont itt lenni se. Húsz perc elteltével kiderült az is, hogy nem fogom megírni azt a betervezett tárcát. Negyven perc elteltével jobbnak láttam szemügyre venni a rendelkezésemre álló anyagot, amit a helyzet sodort elém.

A kislány föl-le rohangált a székek és az ácsorgók között, közben üveghangon sikoltozott. Anyukája apatikusan, tekintetét a kijelző táblára függesztve várt, mint egy repülőgép-katasztrófa friss özvegye, aki képtelen beletörődni, hogy férje gépe már sose száll le. A helyiségben található egyetlen állóasztalkánál egy lehangolt párocska szobrozott. A tűsarkúban toporgó lány kiteregette maga elé az összes magával hozott számlalevelet. Izompólós barátja időközönként rápillantott a halomra, és mint egy metronóm, azt mondta a fejét ingatva, hogy hát, bazmeg. A lány ilyenkor mindig hozzátette, hogy én ezt nem hiszem el, és rántott egyet a pólóján, amiből icipicit kilátszott a hasa. Sose tévesztettek, úgy hárompercenkét belesóhajtottak a fülledt levegőbe, hogy hát bazmeg, aztán én ezt nem hiszem el. Csak egyszer volt kimaradás, amikor a kataton anyuka kislánya, Ancsika fejjel nekirohant az izompólós fiú lábának. Akkor a párocska két tagja le-, majd összenézett, és jelentőségteljeset hallgatott. Az volt abban az összenézésben, hogy hát, bazmeg, én ezt nem hiszem el. Nem láthatok a lelkükbe, de szerintem akkor döntötték el, nem akarnak gyereket: hogy kalandnak éppen elég nekik az az édes, tömzsi kis villanyóra.

Éreztem, ahogy lassan beszippant a zsibbasztó, menekülttábori hangulat. Izzadt, reklamáló emberek, fennhangon érvelő alkalmazottak. Meg kellett őriznem a józanságomat, és nem kérdezgetni magamban ingerülten, hogy a háromszáztizenhét után vajon miért, de tényleg, miért a hétszázas számok jelennek meg a kijelzőtáblán, ráadásul csökkenő sorrendben. A nyakam teljesen elmerevedett. Fejemet igyekeztem a másik irányba fordítani és egy levendulakék plakátot tanulmányozni, amelyen az állt, hogy Egyszerűen Önért. Az elégedett ügyfelekét dolgozunk.

Nem volt jó ötlet ez a másfele bámulás, majdnem lecsúsztam a sorszámomról.

A második hívásra hanyatt-homlok furakodtam a pulthoz, majdnem feldöntöttem a keresztben robogó Ancsikát. Ismét előadtam nyugtalanító történetemet a duplán érkező számlákról. Újra feltettem a kérdést, hogy vajon hogyan lehetséges egy fogyasztásmérőre, egyazon lakcímre rendszeresen kétféle fogyasztást kiszámlázni. Nyilván tévedésről van szó, érveltem sután, hiszen a múlt hónapban jártam itt, és akkor már tisztázódott a dolog.

A pult mögött ülő, tanárnő külsejű asszony azt válaszolta, hogy semmiféle tévedésről nincs szó, csak nem lett leszedve a fül.

– Milyen fül? – firtattam szelíden.

– Hát a fül. Az oldalról.

Ezt hallván felmerült bennem, hogy azt a fület ezek szerint valaki nem szedte le, vagyis nem jelezte a rendszerben, hogy ezután már nem kell két számlát postázni. Hogy valami itt nem működik. Kérdeztem, nem fordulhat-e elő esetleg, hogy a kolléganő a múltkor nem módosított a számlázási adatokon?

– Nem – felelte a nő. – Csak nem lett leszedve a fül.

Vajon ki szedi azt le?! A Jóisten? Az ufók? – töprengtem. Ekkor már, Kolhaas Mihályként, csak annyit akartam hallani, hogy elnézést, amiért ismét be kellett fáradnia. Ragaszkodtam volna ehhez a vacak kis mondathoz, ahogy a füléhez ragaszkodik az ember. De nem. Harmadszor is elhangzott ugyanaz a passzív szerkezet. Dicséretes nyugalmat színleltem, noha képzeletben már átvetettem magam a pulton, és az alkalmazott fejét cibálva azt ordítottam, hogy majd én megmutatom, hogy milyen fül nem lett leszedve, aztán a letépett, véres testrésszel győzelmi táncot járva megkértem a tűsarkos nőt, hogy tapossa is meg azt a fület, de alaposan.

Az asszony szemben érzékelhetett valamit a tekintetemben lobot vető tébolyból, mert azt mondta, ezentúl nem fogok két számlát kapni, csak egyet.

De már késő volt. Engem már csak az érdekelt, hogy ki nem szedte le azt a rohadt fület, ki nem szedte le, ki nem szedte le, na vajon ki.

– Köszönöm szépen – válaszoltam baljós higgadtsággal, szinte suttogva. Gondolatban már seregeket toboroztam, fogalmaztam, írtam. Egy új tárcát, ahelyett, ami nem készült el.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!