A fiatal házaspár a panelház földszintjén lakik. Az ablakból a szemben álló omladozó kertes házakra látni. A régi telepet már évekkel ezelőtt bontásra ítélték, bevásárlóközpontot terveztek a helyére, de a cég tönkrement, a bontásra ítélt kisházak lakói pedig maradtak, főként az öregek, akik nemigen akartak már elköltözni innen.
A fiatal házaspár csak bérli a földszinti lakást. Gyűjtenek sajátra, de a két éve született Zolikával nem mertek hitelt felvenni. Az apa biztonsági őr, hol van munkája, hol nincs. Zolika bölcsibe jár, délben szokták őt hazahozni. A bácsi éjjelente rosszul alszik, és ilyenkor tudna kicsit szunyókálni, de Zolika körülbelül másfél éve minden áldott nap felébreszti őt a zörgő műanyag motorral. A bácsi ilyenkor mérgesen kinéz az ablakon, Zolika pedig visszanéz.
Zolika szülei vidéken nőttek fel, kertes házban, és egyikük se szeret itt, a panelban lakni. Egy akkorka kis házikó, mint szemben a bácsié, éppen elég lenne nekik, és kertből se kellene nagyobb. Elférne benne egy kis homokozó a Zolikának, és ki lehetne tenni egy asztalt is. Csakhogy az a kert nem az övék, hanem a gonosz öregemberé, aki mindig fenyegetően bámul ki az ablakon.
A függöny mögül kileső bácsi cukorbeteg, rossz a szeme, és érszűkület van a lábában. Gyereke és családja nincs, minden öröme ez a falatnyi kert. Zolikának pedig, aki a zörgő motort hajtja a lábával, nincs nagypapája, mert a nagypapák még születése előtt meghaltak. Neki csak egy szívbeteg nagymamája van, aki soha nem jön fel Budapestre, mert nem bírja a vonatozást.
A bácsinak ráadásul nem elég a saját kertje, a bácsi alattomosan terjeszkedik. A háza elé, a kapu két oldalára néhány éve két kis fát ültetett. Ezeket is permetezi, metszegeti, mintha övé lenne a járda melletti földsáv.
Egy reggel Zolika apja azt mondja borotválkozás közben, hogy érik a barack. Zolika anyja azt feleli neki, hogy hozzon akkor a zöldségestől. Nem úgy érti, mondja Zolika apja, hanem ott szemben. Zolika anyja bólint, kinéz az ablakon.
Elviszik Zolikát a bölcsibe, aztán megjelennek a kiskert előtt és felállítanak egy háromfokos létrát. Kérhetnének is pár darab barackot, és akkor a bácsi nem adna. Vagy adna, de feltételeket szabna, például, hogy Zolika soha többé ne menjen el a kismotorjával délben az ablaka előtt. Nem lehet tudni, mit felelne. A szülők inkább nem is kérdezik meg, hanem szisztematikusan elkezdik leszüretelni a barackot. Már majdnem végeznek az egyik kis fával, amikor a bácsi kinéz az ablakon. Keresgéli magában a megfelelő mondatokat, aztán megjelenik a kerti úton.
– Maguké az a barack? – kérdezi.
– Mindenkié, ahogy az utca is – feleli Zolika apja.
– Maguk ültették ezt a fát? – folytatja a bácsi.
– Senki se kérte, hogy ide ültesse. Én biztos nem – felel
Zolika apja olyan arccal, mint aki a Téli Palotát készül megostromolni, és szedi tovább a barackot.
Zolika anyja ügyet se vet a bácsira, lábbal igazítja arrébb a létrát. Az öreg azon gondolkodik, kinek kiabálhatna, hogy tolvaj, tolvaj. A két oldalsó házban senki sincs otthon ilyenkor, szembeszállni meg nem mer ezekkel.
– Le van permetezve, mérgező – mondja zárszóként, és visszatotyog a házba a foltos melegítőjében.
Zolika szülei lassan végeznek a szedéssel. A két fa már üres. Beviszik a létrát, leteszik a vödröt, megmossák a kezüket. Délben, amikor Zolika elrobog a ház előtt, az anyja felpillant az ablakra, de az öregember nincs ott.
Este a barackot sokáig mossák, hátha tényleg le van permetezve. Zolika megkóstolja, forgatja a szájában, aztán kiköpi a tányérra. Az apa elszántan eszi, de aztán neki is elmegy a kedve, kiteszi a maradékot egy tálba. Amikor éjjel kimegy vizet inni, látja, hogy már gyűlnek rá a muslicák. A szemben lévő házban ég a villany, a bácsi gyógyszereket keresgél a fiókban. Reggelre meghal. Délben már nem hallja, amikor Zolika elrobog a háza előtt. A barack hamar megrohad, ki kell dobni az egészet.
Zolika meg cseperedik, felnő majd szeretetben, békességben, ahogy felnőttünk mi is, mindannyian.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
