Tóth Krisztina: Fanny és Alexander

Egy fiúról és egy lányról szeretnék mesélni. Nevezhetnénk őket Fannynak és Alexandernek, de inkább mégse nevezzük, mert ez a két név a történetben még előfordul majd, és csak összezavarná az olvasókat. Nevezzük őket inkább csak Fiúnak és Lánynak, így lesz a legegyszerűbb. Ők ma már középkorú emberek, de 1989-ben decemberében, amikor e történet játszódik, még mindketten fiatal felnőttek.

Egyikőjük sem lakik már otthon abban az évben, ám szentestére mindketten hazamennek. Másnap, december huszonötödikén este a lány szüleinél vendégeskednek, úgy nyolc körül megeszik az ünnepi vacsorát. A lány szülei korán lefekszenek, de ők, történetünk főhősei még nem fáradtak. Lent maradnak a nagy ház nappalijában és beszélgetnek. Meg akarják várni a késő esti műsort, mert aznap a tévé a Fanny és Alaxander című filmet vetíti, amit még egyikőjük se látott. Tíz óra körül mégiscsak elálmosodnak, ezért úgy döntenek, inkább felveszik a filmet videóra. A műsorújság száznyolcvan perc időtartamot jelöl meg, ezért a beállításnál ráhagynak tizenöt percet a film kezdetére és a végére is, nehogy valami lemaradjon.

Elmennek aludni. Bevilágít a szobába a hó, hideg téli éjszaka van odakint. Hiába volt hosszú a nap, nagyon nehezen alszanak el. Szuszogva forgolódnak, keresik egymás kezét a sötétben. Vizsgaidőszak van, a lány a közelgő nyelvészet vizsga miatt szorong. Másnap a lány szülei dobozokba csomagolják a karácsonyi ételeket, aztán a Fiú meg a Lány a dobozokkal és az alufóliába tekert bejglivel megpakolva hazamennek az apró lakásba, ahol élnek.

A lakás egyetlen szobából áll. Jó meleg van. Még feljebb tekerik a konvektor gombját, aztán szerelmeskednek. Utána a lány beáll a forró zuhany alá, a fiú bekészíti a filmet. A lány kijön a fürdőszobából, megmelegíti a sült libát a krumplival, beviszi tálcán a két tányért az ágyba. Még csak kora délután van, de már szinte sötét. Nézik a filmet, óvatosan lerakják a tálcát az ágy mellé a koszos tányérokkal és szalvétákkal.

A képsorokon először minden meleg fényekben úszik, teljes az idill. Áttetsző poharakban csillan a bor, vörös kárpitok és puha fotelek közt telnek a szereplők mindennapjai.

Fanny és Alexander gyerekkora akkor ér véget, amikor özvegy anyjuk hozzámegy a püspökhöz. Hirtelen átkerülnek a Vergérus-házba, és onnantól semmi sem ugyanaz többé. A házuk alatt sebes sodrású vad folyó fut, a karácsony kezdeti, békés képei után foltos, barna havat látni, az ártatlan fehérség rideg szürkébe vált.

– Behoznád a bejglit? – kérdezi a Fiú. A lány kimegy, kapkod, mert a konyhában hideg van, és nem akar semmit elszalasztani a filmből. Amikor visszajön, kéri a fiút, hogy ne morzsázza össze az ágyat, mert szúrni fogja őket éjszaka. Elhelyezkednek újra, nézik a lassú jeleneteket. A film végén a lány kikecmereg az ágyból, ki akarja vinni a koszos edényeket. Átlépi a fiút, leguggol, pakol. A fiú összehúzott szemöldökkel azt mondja neki, hogy várjon már egy kicsit, szeretné végignézni a kazettát.

A felvevő rögzítette a tévéhíradó előző napi, késő esti adását. Az adásban beszámolnak róla, hogy Nicolaie Ceauşescu román államfőt és feleségét rögtönítélő bíróság végezte ki. A lány leteszi a tálcát, visszamászik az ágyba.

A felvételen a Ceauşescu házaspár két L-alakban összetolt iskolai pad mögött áll, mintha egy sebtében átrendezett osztályteremben hirtelen büntibe állították volna őket. A diktátor mérges, kiabál, hogy csak a Nagy Nemzetgyűlésnek nyilatkozik. Elena megvetően cicceg, félrefordítja a fejét. Egyikük sem rogyik térdre, és nem sír bűnbánóan, ahogyan a püspök sírt, amikor az asszony fejére olvasta a vétkeit. A következő képkockákon már lövések hallatszanak, és két halottat látni. Nyitott szemű, igazi, véres halottakat, amilyenek csak a filmekben vannak.

A felvétel rövid és maszatos, de a vér, a kifolyó sötét vér igazi.

A fiú és a lány nem akar hinni a szemének. Először a fiú eszmél fel, visszatekeri a lejátszót a film utánra, ismét meghallgatják, hogy a rögtönítélő katonai bíróság a diktátort a román nép ellen elkövetett bűneiért halálra ítéli. Ismét lövések dördülnek, a képernyőn ismét ott fekszik átlósan a két halott.

Fanny és Alaxander gyerekkora akkor ér véget, amikor átlépik a Vergérus-ház küszöbét, a Fiú és a Lány gyerekkora pedig ezekben a pillanatokban. Nem mintha sajnálnák a diktátort, inkább szégyellik magukat. Amikor utólag beszélnek erről az eseményről, akkor mindkettőjük inkább valami zavaros szégyenérzetről számol be, és arról az ijesztő felismerésről, hogy a világ kifordulhat a sarkaiból. Hogy ami itt történt, az valahogyan nincs rendben, és a kamera végső soron mégiscsak egy gyilkosságot rögzített, vagyis ők karácsony harmadnapján, a bejglivel telemorzsázott ágyból végignéztek egy igazi gyilkosságot.

A Fanny és Alaxander című filmben a nagymama, Helena Ekhdal Strindberg Álomjátékából idéz. A következőket mondja: Minden megtörténhet, minden lehetséges és valószerű. Valami ilyesmit érez a Fiú meg a Lány is a tévé előtt, a két ijesztő halottat bámulva. Elenának csapzott, ősz a haja, hegyes az orra, a diktátor pedig egy dühös, húsos ajkú, kucsmás bácsi.

Amikor véget ér a felvétel, hallani lehet, ahogyan kint baljósan, egyenletesen zubog az eresz. A tálca a koszos tányérokkal és a gombócba gyűrt szalvétával ott maradt az ágy mellett. Ül a Fiú meg a Lány csöndben az ereszkedő sötétben, nyitott szemmel, és csak akkor mozdulnak meg, amikor a tetőről hirtelen nagy robajjal leszakad egy darab, olvadó hótömb.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!