Tóth Krisztina: Szerelem szilveszter idején

Ezt már akkor is tudtam, amikor egy iskolába jártunk, és később is, amikor éveken át tartó munkával elhitettem magammal, hogy már nem szeretem. Az azóta eltelt hetven év alatt egyetlen pillanat sem volt, amikor ne ő jelentette volna a kétségbeesett, halálos vágyakozást, amit soha, semmi más érzés nem volt képes elfedni. Legfeljebb tompítani.

Az unokaöcsém csinált nekem egy Facebook-oldalt, és rákerestem Flórára. Képeket nem lehetett látni, mert nem voltam az ismerőse. Csak annyi derült ki az adataiból, hogy Dr. Urbánné már özvegy és egy unokája, két dédunokája van. Felhívtam egy egykori évfolyamtársunkat a polgáriból, aki kicsit többet tudott. Elmesélte, hogy Dr. Urbán nyugdíjazott belgyógyász Kolumbiában halt meg három évvel ezelőtt. Állítólag Flórával befizettek egy latin-amerikai körutazásra, és a nála alig idősebb férj szíve egy hegyvidéki kiránduláson felmondta a szolgálatot. Az osztálytársunk hosszan, alig leplezett kárörömmel ecsetelte, milyen nehézségekbe ütközött Dr. Urbán hazaszállítása és milyen szemét volt a biztosítótársaság. Flóráról is próbáltam kérdezni, de Béla, mert így hívták az egykori évfolyamtársat, mindössze annyit mondott, hogy a Flóra szegény nagyon kövér, biztos cukros. Mosolyogtam magamban.

Sose volt vékony, inkább olyan kerekded, nagy, fehér mellekkel. Mind a két későbbi feleségem rá emlékeztetett, de valahogy hiányzott belőlük az a puha báj, ami benne mindig is megvolt. Emlékszem, az volt a szokása, hogy a pulóvere ujját mindig lehúzta a tenyeréig, félig ráengedte a kézfejére. Én ezt rettentő erotikusnak gondoltam, és később próbáltam meggyőzni más nőket, hogy a kedvemért viseljék így a pulóverüket, de nemigen hajlottak rá. Edit, a legutóbbi feleségem – na, nem mintha olyan sok lett volna, mondtam, hogy kétszer nősültem – még fel is gyűrte mindig a szvetterét könyékig, mert zavarta, ha valami hozzáér a csuklójához. Még órát se hordott. Most, ahogy ezt olvassák, nyilván azt gondolják, hogy egy bogaras öregember vagyok, vagy még rosszabb, valami vén kéjenc, sötét pulóverfetisiszta. Hát kérem, tévednek. Így nyolcvan felett most már nyugodtan kijelenthetem, hogy a szerelem éppen ezektől a megmagyarázhatatlan részletektől olyan irracionális, és éppen ezek az apró szokások tesznek egy személyt olyan felejthetetlenné és pótolhatatlanná.

Ez a Béla nagyon hosszan mesélt a többiekről is, de engem kizárólag Flóra érdekelt, az én diákkori szerelmem. Mivel magam is özvegyember voltam, elhatároztam, hogy megkeresem. Vágytam rá, vágytam a női közelségre. Hirdetést ebben az életkorban már nem szívesen ad fel az ember, de a gyengéd érintésről, akár bevallja, akár nem, mindenki álmodozik. És ha őszinte vagyok magamhoz, be kell ismernem, hogy nem is csupán a szerelemre vágytam, életemben utoljára, hanem rá, az ő illatára, lényére, ahogy éveken át mindig: életem legelső szerelmére. Ha valaha az évek során időlegesen beleszerettem más nőkbe, mindig azért történt, mert volt bennük valami részlet – fejmozdulat, nyakszirt, hangszín –, ami visszaadott nekem egy apró darabkát abból az elveszített Flórából.

Azt szerettem volna, ha együtt szilveszterezünk. Tudom, nevetségesnek hat, de az ember belülről kevésbé öregszik, mint a teste, mert a test siet a halál felé, romlik, lassul, míg a lélek próbál nem lépést tartani vele, és folyton visszaszökdös az időben, visszafelé szaladgál a már megtett úton.

Írtam egy üzenetet Flórának, és azonnal válaszolt. Örült nekem, és csak azon aggodalmaskodott, hogy mit fog szólni az unokája, mert a két kicsi dédunoka nála lesz aznap éjszaka, és biztos meg fognak lepődni, ha beállít egy ismeretlen bácsi. Erre én visszaírtam, hogy olyankor megyek majd, amikor a gyerekek már lefeküdtek, és hirtelen a korábbi szeretőim jutottak szembe, azok a gyerekes asszonyok, akikhez éppen ilyen késői órákban lehetett csak menni. El se tudtam képzelni, hogy lehet valaki dédnagymama. Nekem gyerekem se született, legalábbis nem tudok róla, úgyhogy én nemhogy nagypapa, de apa se lettem soha. Kértem Flórát, hogy küldjön magáról fényképet, vagy legalább jelöljön vissza, de nem volt hajlandó. Csak az emlékeimre hagyatkozhattam.

Egy távoli peremkerületben lakott, és mivel nem akartam a felhevült részegek és petárdázó fiatalok között tülekedni a városban, taxiba ültem. Hideg, hólatyakos utcákon hajtottunk át, és a belváros villódzó fényei után meglepően sötétnek és kihaltnak tűntek a zöldövezet családi házas utcái. A taxis lefékezett egy csinos társasház ház előtt. Fizettem, lámpalázasan szorongattam a pezsgő hideg nyakát. A kaputelefonon Dr. Urbán neve állt, ettől még inkább úgy éreztem magam, mint valami titkos találkán. A torkomban vert a szívem.

Hideg szél támadt, muszáj volt becsengetnem, ha nem akartam percekig toporogni a kapu előtt. Valaki beleszólt, hogy halló, mire bemondtam a nevem. Első emelet, válaszolta a hang, ami mintha nem a Flóráé lett volna.

Elindultam az idegen lépcsőházban felfelé. A fordulóban télire behordott cserepes növények szűkítették az utat, és valaki rongyos törülközőt terített le a lépcsőfordulóba, hogy a lakók ne hordják fel a sarat. Lehet, hogy ő. Fogalmam sincs, mennyire volt tisztogatós asszony, szinte gyerekek voltunk, amikor utoljára láttuk egymást, és gimnazista korában még mindenki rendetlen.

– Gyere – mondta egy hang fentről. Az ajtóban egy terebélyes öregasszony állt fekete ruhában, nyakában aranylánccal. Ő volt az. Pillanatra megszédültem, végig kellett gondolnom, nálam van-e a vérnyomáscsökkentőm, aztán elindultam felfelé. Néztük egymásra fürkészően.

A haja nem látszott, mert a fején egy nagy, göndör szilveszteri parókát viselt, amitől úgy festett, mint egy öreg bohóc. Láthatta rajtam a zavart, elmosolyodott.

Flóra volt az, igen. Istenem. Az a Flóra, akire emlékeztem. A megereszkedett, kerek arcban ott nevettek az ő egykori, kék szemei.

A törülköző miatt, amit a lépcsőfordulóban láttam, megkérdeztem, hogy levegyem-e a cipőmet. Nem kellett, úgyhogy felakasztottam a kabátom, meghajoltam, átadtam neki a pezsgőt és bementünk a nappaliba. A gyerekek már aludtak, bár Flóra azt mondta, csak fél órával azelőtt sikerült őket ágyba dugni, mert mindenáron meg akarták várni a Himnuszt. Nevettem, megnéztem a fényképüket a nappaliban. Szerintem nem hasonlítottak a dédnagyanyjukra.

– Hol a hajad? – kérdezte Flóra gyengéden, és hirtelen ráismertem a hangjában az egykori, évődő kamaszlányra.

– És a tiéd? – kérdeztem vissza. Levette a vicces parókát. A haja rövid volt és ősz. Ültünk a mély bőrfotelekben, és vártam, hogy csillapodjon a szívdobogásom. Beszélgettünk a régi évfolyamról, arról, hogy ki az, aki még él, és kiből mi lett. Végül ő lépett oda hozzám, fölém hajolt, és megsimogatta a fejem. Őrült vágy fogott el, hozzá bújtam, belefúrtam a fejem az ismeretlen illatú fekete ruhába, és tudtam, hogy bármilyen idegen is nekem Dr. Urbán nappalija a tájképekkel meg a terebélyes ülőgarnitúrával, én ide hazaérkeztem.
Flóra óvatosan benyitott a kisszobába, és amikor látta, hogy az unokák mélyen alszanak, visszajött, leoltotta a villanyt. Óvatosan értünk egymáshoz. A teste kövér volt és petyhüdt. Az én testem is öreg volt, de az övével ellentétben inkább aszott és ráncos, a mellkasomat fehér bozont borította, fényes és pipaszár lábaimon viszont már nem nőtt egy szál szőr sem. Szerelem a kolera idején – suttogta Flóra.

Hát kérem, az a Márquez nevű író nem mondott igazat. Kolera idején szerintem nincs is szerelem. A kolera öl, járvány idején az emberek rettegnek. Annak a könyvnek már a címe is hamis. Én, kérem, mérnökember vagyok, és pontosan tudom, hogy az írók mindig túloznak. Hitegetnek, hazudoznak. Az öreg test igenis öreg: a bőr foltos, hámlik, a hajlatok rossz szagot árasztanak.

Évek óta nem voltam nővel. Most sem sikerült semmi olyasmit tennem Flórával, amit egész életemben szerettem volna. Csak feküdtünk, az arca közvetlen az enyém mellett volt. A lehelete savanyú szagú volt a pezsgőtől. Kérdezte, félek-e a haláltól. Mondtam, hogy nem. Az felelte, hogy ő se, és átölelt az elhízott, fehér karjával. Láttam, hogy odakint zuhogni kezd a hó.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!