Rita a két szomszédos tetőtéri lakás egyikében lakott. A régi bérház legfelső szintjét három éve húzták az épületre, rögtön utána költözött be a nagyobb, tetőteraszos új lakásba az akkor még egygyerekes család, a garzonba pedig Rita.
A harmincas párnak azóta még egy gyereke született: a hat év körüli kislány mellett volt egy kétéves fiuk is.
A szomszédjukat, a duci, barna hajú lányt alig látták az eltelt pár évben. Reggel elment, este hazajött, hétvégenként se hallatszott át tőle még a tévé vagy zene sem. Tulajdonképpen eszményi szomszéd volt.
Amikor úgy döntöttek, hogy befizetnek a törökországi útra, ideális megoldásnak tűnt, hogy nála hagyják a kulcsot. Körbejárták vele a lakást, megmutatták, hol vannak a szobanövények, hogy nyílik a teraszajtó, aztán biztos, ami biztos, kicserélték a mobilszámaikat is.
Rita az első estén csak pár percre ugrott át. A szobanövények földje még nedves volt, mert a nő indulás előtt mindent alaposan megöntözött. Szanaszét hevertek a játékok, a kisfiú lábbal hajtós autója keresztben állt az előszobában. Különös szag volt, Rita a gyerekes párok lakásában érzett mindig hasonlót. Talán a fürdetőszerekből, talán a műanyag játékokból, esetleg magukból a gyerekekből jött.
Második nap este már hosszabban időzött. Kiült a tetőteraszra, nézte odalent a park lombjait. Olyan érzése támadt, mintha ő is külföldön lenne, egy szédítően magas szálloda felső szobájában. Különösen a nagy, eltolható üvegfal emlékeztette valami tengerparti apartmanra. El is határozta, hogy szombaton kiül majd napozni. Aznap este letelepedett a kanapéra, megnézett egy pumás filmet és feltette a lábát az üvegasztalra.
A szombatot végig ott töltötte. Ült a teakfa nyugágyban szalmakalapban, és az jutott eszébe, hogy csinálhatna magáról a mobiljával nyaralós képeket, mint a Zöld kártya című film főszereplői. Csakhogy mellette nem volt férfi, aki a fotóra kerülhetett volna. Ezt a lakást annak idején még ketten nézték ki, ám költözni már csak ő egyedül költözött be, mert a srác időközben lelépett. Az új csaj szült neki egy gyereket, és Rita úgy hallotta, útban van már a következő is. Amikor ez eszébe jutott, mindig lepillantott a hasára, és átfutott rajta, hogy neki így is majdnem akkora, mintha terhes lenne.
Vasárnap már fel se öltözött, felkelés után rögtön átment. Rendelt egy pizzát, bekapcsolta a légkondit. A játékokat kicsit összepakolta a földön, a kislány Barbie babáit belefektette egy sárga műanyag dobozba. Az egyiken nem volt ruha, arra ráhúzott egy Barbie-hálóinget, hogy nehogy megfázzon a légkonditól. Az este nagyon szép volt, ragyogtak a csillagok a belvárosi tetők felett.
Hétfőn reggel Rita betelefonált, hogy sajnos nem tud munkába menni. Ez eddig csak egyszer fordult elő, sose volt betegállományban. Jobbulást kívántak neki és kérték, hogy az üzeneteket azért olvassa el, hátha van olyan, ami nagyon sürgős. Tudták, hogy megteszi: nagyon megbízható volt, soha feladatot nem mulasztott vagy rontott el. Megígérte, aztán nem olvasta el őket.
Helyette ellenőrizte a naptárban, mikor jönnek haza a szomszédai: volt még négy teljes napja. Bevásárolt, telepakolta a hűtőt mindenféle finomsággal és felvett készpénzt is. Nem lehetett túl sokat, mert be volt állítva a napi limit, úgyhogy az elkövetkezendő három reggelen mindig leszaladt a szemben lévő bolt automatájához és rendre felvette az aznapi lehetséges összeget. Különben nem mozdult ki, főzős műsorokat bámult, napozott, nézegette a házaspár mindenfelé kitűzött fotóit. Főleg a gyerekek voltak a képeken, meg egy családi karácsony a nagyszülőkkel.
A negyedik nap délelőttjén visszakapcsolta a mobilját, megnézte az üzeneteket. Néhányszor hívták a munkahelyéről, a többi szimpla értesítés volt a készpénzfelvételről. Újra kikapcsolta a telefont. Bevonszolta a nappaliba a kék, kerekes porszívót és kitakarította a nagy, háromszemélyes kanapét, mert az utóbbi napokban tele lett morzsával. Alaposan ki kellett tisztítani a résekből a kekszet és mandulatörmeléket. Amikor ezzel is végzett, elrendezte a család postaládájából kivett leveleket, külön tornyozta a számlákat, külön a reklámújságokat. Ellenőrizte a növények földjét, a fürdőszobát, a konyhai mosogatót, a vécékagylót. Mindent rendben talált.
A pénzt, amit az utóbbi napokban felvett az automatából, egy borítékba csúsztatta. A borítékot nem a postai küldeményekhez rakta, nehogy véletlenül kidobják, hanem középre, a nappali üvegasztalára. Egy mellékelt rövid levélben elnézést kért az okozott kellemetlenségekért. Bezárta az ajtót, kivette a kulcsot, rátette nehezéknek az imént megírt levélre. Aztán összegumizta a haját, mintha attól félne, hogy esés közben összekócolódik, és átvetette magát a teraszkorláton.
Nem is volt olyan egyszerű, mint ahogy a napozásnál elképzelte. A kőpárkány mellmagasságig ért és széles volt. Pont úgy kellett feltolnia magát, mint gyerekkorában az úszómedence szélére, amikor az osztálytársai kajánul figyelték, hogy próbál kievickélni a partra. Csakhogy most befelé próbált mászni, és tudta, hogy ha sikerül, akkor minden rendben lesz. Akkor ezt is hibátlanul megcsinálta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!