Már nemcsak publicisták találgatják heti rendszerességgel, hanem a CIA előző igazgatója, vagyis titkok tudója is, hogy vajon mi az, ami a mindenkit gátlástalanul megtámadó Trump elnököt visszatartja orosz kollégája bírálatától? Hogy a szavait meg nem válogató Twitter-mániákus miért bánik hímes tojásként Putyinnal, kit a világért meg nem sértene.
Miközben saját külügye csak csatlakozott a Moszkva kezét gyanító három másik nyugati hatalomhoz az orosz exkém angliai megmérgezésének elítélésében, Trump kedden ennek megemlítése nélkül gratulált telefonon a Kreml lakójának (nyugaton csak gúnyolt) választási túlteljesítéséhez. Sőt a saját nemzetbiztonsági stábja óva intését semmibe véve, csak azért is felhívta Putyint, amitől az atlanti kormányfők tartózkodtak.
Mindez még különösebb, ha a Trump-kampány orosz kapcsolatainak különleges ügyészi vizsgálatára gondolunk: ha valaki, hát éppen ő nem adhatna tápot az effajta találgatásoknak. Ahogyan Brennan tette fel a kérdést: vajon mivel „tartja” kézben Putyin Trumpot? Nehéz ugyanis e bizarr ódzkodásra hihető magyarázatot adni, azt semmiképpen sem, hogy a kettejük csúcstalálkozóját is megpendítő elnök – rá nem jellemző – diplomáciai tapintattal járt volna el. Ráadásul azt is hetente találgatja az amerikai sajtó, hogy mikor szánja rá magát Trump a rettegett ügyész kiakolbólítására? Ennek lehetőségét ismételten rebesgették, s köztudott, hogy az elnök nyomást gyakorolt az igazságügyi minisztérium vezetőire, vagyis Mueller főnökeire, tennék meg neki ezt a szívességet. Mi több, e hét elején már nemcsak utalgatott rá, hanem twittjében meg is említette az ügyész nevét, aki szerinte „boszorkányüldözést” folytat. Tehát teszteli a durva húzás várható fogadtatását, amiből rögvest ízelítőt kapott: egy republikánus szenátor adta értésére, hogy ez lenne elnöksége végének kezdete.
Ezt ugyanis már nehezen nyelhetné le a – Trump szavazótáborától rettegő – republikánus vezérkar. Hogy az alkotmányos eljárásra nem hajlandók, az politikailag magyarázható, ám a jogállami normák – stílszerűen putyini – semmibevétele aligha vállal- ható a saját pártja politikusainak. Az elmúlt félszázadban több elnök botrányait is vizsgálta különleges ügyész, s persze mindegyik próbálta akadályozni, tévútra terelni a kutakodókat, híveit biztatva politikai támadásokra. De egyedül (a Watergate-ügyben szorongatott) Nixon merészelte kirúgatni az utána nyomozót, s csúnyán rá is fizetett: illetékes minisztere és annak helyettese is tiltakozva lemondott, s akkora volt az országos felháborodás, hogy pusztán személycserét tudott elérni, bele kellett törődnie új vizsgálódóba, hogy majd az emeljen vádat emberei – és ekként közvetve, az alkotmányos eljárást előkészítve – az elnök ellen is.
S ha ez nem volna elég, Trumpot nők sora fenyegeti perrel korábbi zaklatásért (és akinek a száját pénzzel befogták, most bíróilag óhajtja levétetni szájkosarát). Itt is ellene szól a precedens: Bill Clinton hiába próbálta elnöksége utánra tétetni a magánvádas pert, maga a főbíróság adott zöld utat a hölgynek (és ekkor tett az elnök hamis tanúvallomást, ami aztán ürügyet kínált az alkotmányos eljárásra, egészen a szenátusi szavazásig). Hogy az ostromlott Fehér Házban milyen viták dúlhatnak, azt éppen csütörtökön érzékeltette Trump vezető ügyvédjének lemondása, aki sürgeti a vizsgálat „lezárását” és óva intette attól, hogy dacból alávesse magát Mueller kérdéseinek. Utóvégre a Trumpnál jóval eszesebb Bill Clinton is így sétált bele a csapdába. Pedig neki csak Monica volt a titka, s nem az, amire a CIA-igazgató célzott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
