Dulles amerikai külügyminiszter büszkélkedett a hidegháború legkritikusabb éveiben a „szakadék szélén táncolás” művészetével: akként menni el a (nukleáris összecsapás) meredélyének pereméig, hogy mégse essünk bele.
Látszólag Trump is e receptet követi, noha ő aligha Dullestől tanulta, s inkább a – alvilággal összefonódott – New York-i ingatlanbusiness fenyegetőzésekkel és zsarolásokkal működő gyakorlatát próbálgatja a világpolitikában.
Tény, hogy fenyegetőzésben párját ritkítja a demokratikus világban, a diplomatákat megrémisztő bombasztikus szóhasználatával csak a diktatúrák propagandistái vetélkedhetnek. S hát az öncélú és önimádó Trump-táncban nehéz felfedezni a logikát, az ő kiszámíthatatlansága kedélyállapotának hullámzására vall meg az éppen látott jobboldali tévéműsor hatására. S legfőképpen arra, hogy csakis – az őt az elnöki székben tartó és saját pártjától is védő – szavazótáborának politizál, annak előítéletei, tévképzetei vezérlik. Ez nem pávatáncos taktikázás, nehéz is volna olyasvalakitől, aki tanácsadóira alig hallgat, a titoktájékoztatókat unja. Neki fontosabb, amit a Fox tévéhálózat fő trumpistájától hall, mint amit a kémfőnökeitől.
Ily módon ismétlődő visszatáncolásai sem tudatosak. Emberei már kétszer is – utasítására – hiába egyeztek meg a kínaiakkal a kereskedelmi hadakozásban. Szerdán az európaiakat fenyegető vámháborújának szakadékától lépett vissza és ölelkezett Junckerrel, de senki sem meri megjósolni, hogy meddig tart a tűzszünet és lesz-e igazi béke az általa kirobbantott kereskedelmi háborúban, amely most éppen a saját szavazótáborának érdekeit fenyegeti. Amikor szerdán a szenátorok Pompeo külügyminisztert faggatták az előző tíz nap elképesztő trumpiádáiról, világossá vált, hogy ő és kollégái fogalmazhatnak gondosan kormánynyilatkozatokat, valójában ő sem tudja, miről is tárgyalt elnöke négyszemközt Putyinnal. Három évtizede Reagan tanácsadói sem győzték elhamarkodott kijelentéseinek kiigazítását (stábfőnöke szerint „a parádé után a lócitromok eltakarítását”), de nekik nem kellett tartaniuk attól, hogy főnökük újfent kiborítja a bilit.
A szakadék szélén táncolásnak Phenjannal pedig a Trump hiúságára rájátszó Kim vetett véget. Pompeo most elismerte, nem állt le az észak-koreai atomfejlesztés, amit elnöke diadalaként a szingapúri csúcs után hirdetett. De éppen a kölcsönös fenyegetőzés jelezte, hogy a szakadék széléről bizony bele is lehet zuhanni téves számításokkal. A katasztrófa elkerülése még nem siker, és ott tartanak, amit a kardcsörtetések nélkül is elérhettek volna, hiszen már Kim apja is ácsingózott a randevúra az amerikai elnökkel.
A múlt vasárnap csupa nagybetűs tweetben megfenyegetett Teherán esetében pedig még nagyobb a szakadékba táncolás esélye. Trump ugyan azzal mondta fel a nagyhatalmi atomszerződést Iránnal, hogy ő sokkal jobbat képes elérni (miként mindenben…), ám egy új alkut kétségessé tesz mind a teheráni, mind a washingtoni belpolitika. Mára olyan tanácsadók veszik körül az elnököt, akik évek óta nem megegyezni óhajtanak az iráni rezsimmel, hanem azt megdönteni. S amit – Netanjahuval és a szaúdiakkal karöltve – követelnek Teherántól, felhagyni a térségbeli hozzá hű erők támogatásával, kivált Szíriában, az éppen az atomalku iráni ellenfeleinek vereségét jelentené, akik tehát kétszeresen is ellenezhetnék az új alkut. Ha pedig az ajatollahok megrémülnek a bukástól, nem kizárt az öngyilkos akció a Hormuzi-szorosban, tehát az olajkereskedelem megsebzése, s vele recessziós és terrorhullám. Ami tényleg kiszámíthatatlan.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
