Kissinger egykor az óceánjáróhoz hasonlította a nagyhatalom politikáját: lassan és hosszan fordul. Vajon eszébe jutott ez, amikor pár hónapja ott ült Trump elnök mellett az Ovális Irodában? Hiszen a – vélhetően tanácsát kérő – vendéglátója nemhogy hatalmas hajónak, hanem szinte ladiknak nézheti Amerikát.
Mindenesetre világpolitikai partnerei nem győzik kapkodni a fejüket a fordulatok láttán, s csodálkoznék, ha kormányhivatalaikban nem készültek volna már titkos tanulmányok arról, hogyan lehet túlélni elnökségét (utóvégre ők is figyelik a washingtoni vizsgálatokat). Az olyasfajta pálfordulásokat, aminőkkel hovatovább naponta lepi meg barátait és ellenségeit a Trump Co., végtére is az elnök holmi magáncégnek tekinti kormányát (és elődeivel ellentétben, eszében sem volt lemondani a személyes és családi profitszerzésről). Berlintől Pekingig (most leginkább Szöulban) próbálnak ehhez jó arcot vágni, s immár nemcsak kiböjtölni, hanem – főhatalom ide vagy oda – semlegesíteni is káros hatásait. Most péntekre éppenséggel kormányszintű nagyhatalmi (vagyis Amerika nélküli) egyeztetést terveztek Bécsbe: miként menthető a Trump által felrúgott atomalku Iránnal?
Trump persze akkor is sejti, hogy a tartós megoldásokból Amerika kihagyhatatlan, ha (utálván a könyveket) vélhetően mit sem tud az ezerszer elemzett tragikus tényről: hazája kimaradásáról a Népszövetségből, ami alighanem Hitler hatalomra segítője lett. S aminek tanulságaként maradt országa a második világháború után európai és globális főszereplő, hogy most Trump éppen ezt a Pax Americanát rombolja mindkét óceán térségében. Sorra vetve el elődei eredményeit és a világpolitikai konszenzusokat. S ahogyan a harmincas évekből felmelegített „Amerika az első” jelszavához illik, visszatérve a diktátumok és ultimátumok – két világháborúhoz vezető – elvéhez. E hét elején külügyminisztere olyan követelésekhez kötötte az újabb alkut Teheránnal, ami az ajatollahok rezsimjének kapitulációját jelentené. Phenjant is azzal vélte a szingapúri csúcsra csábítani, hogy hol tejben-vajban fürösztené Kimet, hol totális elpusztítással fenyegeti.
Csakhogy ellenségei edzettebbek Amerikai partnereinél a washingtoni fordulatokra, Kim pedig állja a pálfordulási vetélkedőt Trumppal. Kivált, hogy az ottani téves számításoknak gyakran haszonélvezői voltak ellenség létükre. Teherán mai iraki befolyását főként azok balfogásainak köszönheti, akik Busht vitték lépre és most Trump körül nyüzsögnek. S elmondhatja ezt a phenjani diktátor is, aki papája receptjét látszik követni a szintén tévtanácsokat követő amerikai elnököt kijátszva. Jól belehúzva a hiú (a Nobel-díj bűvöletébe került) Trumpot a csúcscsapdába: kormánya már közös díszérmére tette arcmását Kimmel és szorgosan készült a találkozóra. Immár előnytelenebb helyzetből: Észak-Korea atomhatalmi státuszának tudomásul vételével, amire Trump még pár órával a csúcs lemondása előtti tévéinterjújában késznek látszott.
A csúcs kitűzésével Trump „ingyen” adta (a csak a fejlesztéseket leállítani hajlandó) Kimnek a presztízst, amire az ettől vonakodó előző elnökök nagyobb árat szabtak. Mert az önmagát és lehetőségeit túlértékelő, elődei diplomáciáját szapuló elnök nem tudott ellen- állni Kim téli olimpiával elkezdett mosolyoffenzívájának. Hogy végül, sejthetően házi héjái nyomására, a Kimnek írt sértődött hangú levelében visszatáncoljon a csúcstól. Megint dilettánsnak bizonyult, aki diplomáciai csodatevőként tetszeleg hívei előtt. Ezért a legkevésbé sem csoda, ha partnerei szeretnék túlélni Trumpot. Reméljük, a világnak is sikerül.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!