Szinte biztosra vehető, hogy a találó és hatásvadász felhívás ellenére sem tiltakoznak március 15-én „egymillióan a Szabad sajtó útján”.
Meggyőződésem, hogy mindaddig nem is fognak, amíg a politikai osztály – demokrata szelete – és a civil társadalom nem talál egymásra. E sorok írásakor erre nem sok jel utal, a kézfogás elmaradásának árát viszont a harmadik Magyar Köztársaság fizetheti meg.
Ismerjük már a szófordulatokat: „Lenyúlja a rendezvényt”; „Politikai tőke kovácsolása érdekében nem kell jönni közénk”; „Ne! Ő, ne jöjjön!” stb. Decemberben az egyetemista civilek – a Helyzet van! csoport – ezt a logikát egészen odáig vitték, hogy rendezvényükről, azaz a demokráciaprojekt egy szimbolikus eseményéről kitessékelték a rendszerváltó párt, az egykori SZDSZ több politikusát. Egyrészt egyikük sem visel semmilyen formális tisztséget pártban, másrészt szervezőként némi lelkiismeret-furdalást okozna, ha egy sajtószabadság melletti tüntetésről demokrata politikusokat kellene elküldenem.
Nem járt jobban az LMP országgyűlési képviselője sem, akinek éppúgy jelezték, hogy demokrataként sincs helye demokrata rendezvényen, ő azonban maradhatott, mert papírzacskót húzott a fejére. Papírzacskót. Amikor ezt láttam, megkérdeztem az egyik szervezőt, hogy ennek a gesztusnak, tulajdonképpen mi is a háttere. Ő eddig nem járt tüntetni, most vált politikailag aktívvá, de már vallja – idézem: „Nekik köszönhetően jutottunk ide”. Csak finoman jeleztem neki, hogy az LMP 2010 tavaszával jutott be a törvényhozásba, így felelőssége igazán elenyésző.
Indokolt a politikai (ön)tudatra ébredő civilek tartózkodása a politikusokkal történő közös akciózástól. Jogos a politikával szembeni bizalmatlanság: a politikai osztályt soha nem érdekelte igazán a tőle független civil társadalom sorsa, ellenben mindig többre tartotta a saját pártjához húzó civileket – mindez joggal vívja ki a megvetést. Jelen esetben azonban nem a civilnek „öltözött” politikai árnyékszervezetekkel való szakítás érdekében kellene – azért is jogos lenne – összefognia politikusnak és civilnek, hanem a demokrácia mellett. Elemi fenyegetettség esetén pedig egy demokrata esetében nem azt nézzük, hogy honnan jött, hanem azt, hogy miben segíthet. Egyetlen egy civil sem kérdőjelezheti meg egy politikus demokrata voltát pusztán azért, mert egyik vagy másik parlamenti párt tagja. Ez a vak ló bátorsága – és a politikai racionalitás mellőzése.
A demokrácia a többségről is szól. A demokraták erejét számosságuk is adja. Minél szélesebb az összefogás, annál többen férnek el benne. Egy mozgalmat nem gyengít, éppen ellenkezőleg, erősít, ha azt tudja mutatni, hogy a demokrácia érdekében végre össze tud fogni demokrata civil és demokrata politikus. Legyen (más a) bizalom egymás iránt, feltételeznünk kell, hogy mindenki ugyanazt akarja. Márpedig az LMP és MSZP politikusait hallgatva nincs is okunk mást feltételezni. Hiába jövünk össze mi, civilek rendszeresen „egymillióan”, ha a médiademokrácia közepette a politikus az az aktor, aki folyamatosan napirenden tudja tartani azokat az értékeket, amelyeket mi képviselünk. A harmadik Magyar Köztársaság érdekében nem külön projektekre, hanem egyazon projekten belüli munkamegosztásra van szükség.
Fleck Zoltán szemléletesen fogalmazta meg egy publicisztikájában a Galamus.hu-n: „Demokrácia azonban nincs demokratikus politizálás nélkül; de nem kell átengedni a politikai vélemények megformálásának lehetőségét a politikusoknak, ahogy kiszorítani sem lehet őket onnan. (…) a demokratikus erők szövetsége, amelyre egyre nagyobb szükség lesz, csak akkor tud létrejönni, ha a civil szerveződések kellően megerősödnek, képesek kifejezni határozott véleményüket, akár tömegeket is képesek mozgatni. És akkor talán nem lesz szükségük arra sem, hogy elhatárolódjanak azoktól, akikkel egy-egy ügyben szövetséget kell kötniük, ha sikert akarnak elérni. Különben olyanok lesznek, mint a kompromisszumképtelen politikusok”.
Ebben az esetben viszont minden demokráciaprojekt bukásra van ítélve.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
