Nevezetes szabadság

A fiatalok mindkettőt nagy-nagy lelkesedéssel fogadták. A magyar nemzet mindjárt az első pontban kívánta a „sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését”. Ez a követelés megelőzte a korszakos fontosságú politikai igényeket, amelyek egyfelől a magyar önrendelkezés kiterjesztése, másfelől a feudális rendszer maradványainak felszámolása felé mutattak. A „felelős minisztérium”, vagyis egy magyar kormány, az évenként megrendezendő pesti országgyűlés vagy éppen a „nemzeti őrsereg” kívánsága épp úgy a sajtószabadság után következett, mint a törvény előtti egyenlőség, a közös teherviselés vagy az úrbéri terhek megszüntetésének a kimondása. Ahogyan forradalmas időkben szokás, nem is tétováztak sokáig halhatatlanná vált márciusunk nagyon ismert és már lényegében elfeledett fiai: Petőfi, Jókai, Bulyovszky, Vasvári, Sebő, Gaál, Hamary, Vidacs és a többiek gyorsan magukkal ragadták a vásározókat és a járókelőket. S még négy óra sem telt el reggel óta, amikor március 15-én, fél 12-kor, immár több ezer ember jelenlétében és lelkesedésétől kísérve Irinyi József így szólhatott a tömeghez: „Itt van a sajtószabadság első példánya, a nép hatalmának első műve. Akármi szabadsága fog is lenni egykor a magyarnak, az a dicsősége mindig megmarad, hogy a legnevezetesebbet, a sajtószabadságot, magunk vívtuk ki”. Kezében a 12 pont első példányát lobogtatta, amelyet Landerer és Heckenast Hatvani utcai, az ifjak által vértelenül elfoglalt nyomdájában állítottak elő.

A szabaddá vált sajtó lapjai elképesztő népszerűségre tettek szert; a forradalmas ifjak újságja, a Marczius Tizenötödike, először négy nap múltán, vasárnap jelent meg, s további küzdelemre buzdított „az elavult eszmék” ellen, miközben a Széchenyihez közelálló Jelenkor az aggódó gróf kételyeit tolmácsolta: „Tovább mennünk nem tanácsos”. A későbbi, sokszor eldurvuló viták csírái már ezekben a napokban is látszanak, de most nagy az egyetértés, az újságok többsége a változások mellé áll, s elképesztő népszerűségnek örvend; a szerkesztőt váltó Budapesti Híradó beszámolójából tudjuk, hogy a „kávéházi szolgák” külön borravalót kaptak a vendégtől, ha újságot is adtak nekik, s egyesek bizony elcsenték a lapot.

A forradalmas lázadók, az önkény elleni tiltakozók, amióta sajtó létezik, szinte első reflexként fordulnak a nyilvánossághoz. Az idők folyamán persze a nyomtatott sajtót más médiu­mok követték: 1956 októberében a fiatal pesti felkelők a rádió előtt gyülekeztek, és sokan emlékezhetünk arra is, hogy az ugyancsak felejthetetlen bukaresti tüntetés fő médiuma 1989 decemberében már a televízió volt: a gyűlölt diktátort kiebrudalták a híradóból, ami a Ceauşescu-rezsim végét jelezte az ünneplő sokaságnak. Az erőszakos rendszerek őrzőinek a fokozatosan globalizálódó világban immár a nemzetközi nyilvánosság erejével is számolniuk kell. Sztálinék és Rákosiék a külföldi rádiók adásait zavarták, hatalomra jutásakor Khomeini ajatollah hívei hamar leszedették az antennákat a teheráni háztetőkről, s a legújabb kor médiumát, az internetet gyakran próbálják kikapcsolni a mai egypárti diktatúrák: a kínaiakat zavarták az ellenzékiek mozgolódásáról beszámoló portálok az olimpia alatt, s a csődöt mondó észak-afrikai vezérek rendre megpróbálták leállítani a hálózatokat.

Változhattak a diktátorok és a médiumok, de a zsarnokok és lakájaik akkor is, most is úgy féltek a nyilvánosságtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Szép márciusunk, amelytől szelíd Vörösmartynk „derűt, vigaszt és áldást” várt, kimagaslik történelmünkből, de egy szempontból teljesen beleolvad a korábbi és későbbi századok magyar eseménysorába: elválaszthatatlan a nagyvilág mozgásaitól. Diadalmas kezdete és keserves bukása egyaránt. Tör­té­nelmünket ezer vagy ötszáz esztendeje, s 163 éve sem csak mi írtuk.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!