A körutak felől a Múzeumtól a főpolgármester hívei szaporáztak, nehogy lekéssék a vezér szónoklatát, a Lipótváros utcáit pedig a Békemenet harcosai lepték el. A Szabad sajtó út jóformán csak dél felől, a Vámház körútról és később az Astoriától volt megközelíthető. Kész csoda, hogy ilyen sokan összeverődtünk.

A résztvevők jól beazonosíthatóan a pesti értelmiségből, középosztályból és ifjúságból, főként egyetemistákból verbuválódtak; szembe a Kossuth térrel, itt vidéki legfeljebb kóbor magányos partizánként bukkanhatott fel; szervezett csoportra semmi sem utalt. Itt a magyar vidék nem volt képviselve. Baj.

De ha már itt volt Budapest, értelmiség, sok tanult, emancipált asszony, szemüveges, szakállas nadrágos ember, világra kinyílott, tudásra, no meg sikerre szomjas ifjú, akkor elkélt volna néhány komoly, értelmes, emberi szó.

Ezzel szemben kezdetnek és egyben végnek is jött Dopeman, egy kedves, bárgyú táncdalénekes vagy kicsoda, aki tört magyarsággal és néhány kezdetleges klapanciával üdvözölte az egybegyűlteket.

Ő lett az alternatív köztársasági elnök.

Ettől kezdve a megmozdulás számomra érdektelenné vált. A roppant visszafogott lelkesedésből ítélve ezzel – magányommal – nem voltam a tömegben egyedül.

Ha a most formálódó ellenzéknek, a demokratikus jogállam helyreállításán fáradozó legnagyobb erőnek ez az infantilis fiatalember az emblamatikus figurája, akkor nincsen miről beszélni; akkor a vezér marad. És maradjon is. Akkor élvezzük ki az utolsó cseppig a bénító, bűzös bürökkel teli poharat.

Innentől kezdve csak fél füllel figyeltem a szónoklatokat – sok újdonság e felet sem ütötte meg. Úgy gondolom, most egy darabig nem tüntetni kéne; pontos, kidolgozott, kiérlelt program; erő- és embergyűjtés, profi szervezés és mindenekelőtt egy új, igaz, értelmes, emberi arc – erre lenne most szükség egy demokratikus magyar köztársasághoz. De ilyes dolgoknak nyoma nincs, na jó, távolban felsejlő, halovány ködös árnya van még csupán.

Figyelmemet ezen a délután inkább kötötte le a Jégbüfénél, a tömeg kellős közepén – előzékeny rendőri engedéllyel – gyülekező náci csoportosulás. Mert nem „nemzeti radikálisok” ők, hanem nácik, ezt nem is tagadják, vállalják becsülettel; a szórványos és értelmetlen „Nácik haza!” bekiabálásokra rendre felzúgott a kórus: „Itthon vagyunk!” (Ami igaz is; náci nem lehet jobban Európában otthon, mint a Fidesz Magyarországán. Annál csak a szocialisták és liberálisok kormányozta Magyar­ország volt számukra otthonosabb.) Mindazonáltal el kell ismerni: a rend őrei nagy erőkel, igyekezettel és becsülettel vették elejét minden atrocitásnak – legalábbis ekkor. Kisebb dulakodás után néhány bakancsost elő is állítottak.

A különféle egyenruhát, gyakran futballklubok sálját viselő ifjak – akik között szép számmal akadtak csinos, fiatal lányok is – figyelmesen és lelkesen hallgatták a szónokaikat. Ezek – éppúgy, mint a Kossuth téri beszédek – elsősorban a bankok és Európa ellen uszítottak. (A Jégbüfé a Belvárosi Bank épülete volt egykoron, de nem mondtam meg nekik.) A bankok mellett itt a köröskörül hullámzó de­­mokraták tízezreit is gyalázták. Mint megtudtuk a „millások” tehetnek Tria­non­ról, és ha rajtuk múlna, a maradék egyharmad Magyarországot is eladnák. De azt az igaz magyarok már nem engedik; a szónokok háborút hirdettek a liberális, kommunista, zsidó „droidok” ellen. A parlamenti képviselővel erősített tömeg náci karlendítéssel, „Mocskos zsidók” és „Fegyverbe! Fegy­­verbe!” skandálással nyugtázta a felszólalásokat, majd fölkerekedett, elvonult a Lipótváros felé, minden akadályoztatás nélkül elfoglalta a magyarországi IMF-nek is otthont adó Bankcenter épületét, és itt néhány petárda berobbantásával könnyített magán.

Szép ünnep volt, fölemelő.

Jöhetnek a békés, nyugodalmas, mun­­kás hétköznapok.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!