Ahogy a beépített választási csalásról olvasok/hallok, eszembe jutott az ember, aki ma is a Külügyminisztériumban dolgozik.
A Rudas gőzfürdőben találkoztunk össze, kis feszengés után beszélgetni is kezdtünk az izzasztóban. Több mint egy éve már ennek. Mondtam, nem lehet könnyű most magyar diplomatának lenni, a világ hülyéjének, s az Európa Parlamentben szerzett vizuálélményemben részeltettem őt. Amikor is 2011 januárjában ott állt Martonyi az ebédlők folyosóján, díszvendégeit várva – én a liberális frakció által szervezett magyar médiatörvény-vitáról érkeztem Guy Verhofstadt és stábja társaságában. A magyar külügyminiszter úgy állt ott, egyik lábáról a másikra, mint egy tárgyvesztéses állapotba zuhant kiscsoportos. Na ja, hetvenévesen nyilván a grand fináléra számított az uniós elnökség kapcsán, ehhez képest kormánya nemzetközi pária lett a nyugati világban, ahová ő is tudni szerette volna magát, minisztériuma pedig a következő években szinte mással sem foglalkozhatott, mint hogy balga helyreigazító levélkérelmekkel bombázzon különböző világhírű sajtószerveket. „Melyik szerinted a legnagyobb magyar külképviselet?” – kérdezte a külügyi ember a gőzben. „Hát Brüsszel” – mondtam. „És a második?” „Berlin.” „Nem.” Csudálkozva néztem: „Párizs?”. Ingatta a fejét. „London? Washington?” „Francot: a csíkszeredai konzulátus.” Zen buddhista megvilágosodást éltem át, a megértett tér-idő görbülés felvillanását. Aztán azt mesélte még a külügyi ember, hogy pár éve, mikor román választások voltak, akkor Spanyolországban 170 darab román szavazókör volt, Jereztől Barcelonáig, Santiagótól Malagáig, az ott élő kábé kétmillió állampolgáruknak. Mindig is nagy tisztelője voltam a román demokráciának.
Különösképp, ha az éppen aktuális magyar demokrácia állapotához mérjük. A miénkről például sokat elmond az adat: már úgy 225 ezer határon túli „új” állampolgár regisztrált a választásokra, miközben a most külföldön élő „régi” állampolgárok közül mindössze 17 ezren jelentkeztek a külképviseleti névjegyzékbe. Pedig mindkét választói csoport 500 ezer főre becsülhető. Miért alakult ki ekkora különbség mégis? Mert a határon túliaknak lehetővé tették a levélben való szavazást, míg a külföldön élők csak személyesen, a külképviseleteken gyakorolhatják a választójogukat. Mire nem jó egy csíkszeredai konzulátus!
Marosvásárhely Rózsadombján vagyok társaságban, ünneplésre méltó idő, vörösboros dugók pukkannak, a konyhapultról falatozunk, alattunk a város, a messzefénylő vegyipari üzem bodros füstje. Felteszem szokásos kérdésemet: hogy fognak itt szavazni? „Az egyetlen kérdés, hogy a Jobbik megveri-e a Fideszt – mondja a ház asszonya –, de aki ad magára, az nemhogy szavazni nem megy el, de az állampolgárságot sem kérte.” Ezek a barátaim erdélyi értelmiségiek, nem feltétlenül liberálisok vagy netán baloldaliak, ám érzékenyek az anyaországi álságra. Az álság pedig 70-es IQ fölött elég nyilvánvaló. A határokon túl tomboló anyaországi jobboldal legtragikomikusabb, és persze legröhögtetőbb eseménysora a nyilassá lett székely író hamvaival való fogócskázás volt államtitkári-házelnöki szinten, de az egész sokkal korábban kezdődött. A kolozsvári rendszerkritikus, Selyem Zsuzsa évekkel ezelőtti publicisztikai sorozatának „Gárdadivat Erdélyben” című cikkében foglalkozott a gyergyószentmiklósi negyedik EMI (Erdélyi Magyar Ifjak) táborral, mely táborban a szellemi ív Wass Alberttől Vona Gáborig szivárványlott. De fellépett a Fidesz által napjainkban is agyondédelgetett Jókai Anna (akire Csoóri Sándort cserélték), és ő például olyanokat mondott az erdélyi magyar ifjaknak, hogy: „lyukas Magyarországon élünk, s a lyukakon folyik el belőlünk az érték. Már nem a közép, hanem a szélek tartják egyben ezt a nemzetet”. Szép gondolat, féktelen habzású, ám huss, a szükséges ósdi unalom egy perc alatt tovaröppen, mert már melegít a Kárpátia és hamarosan Vona néptestvér is a mikrofonhoz emelkedik.
Ismét Selyem Zsuzsa plasztikus leírását idézem az anyaországból jött tatárdúlást elmésen bíráló cikkéből: „Vona Gábor megjegyezte a marosvásárhelyi pogromra utalva, hogy itt van előttünk a példa Erdélyben arra, hogy össze tud fogni a magyar és a cigány, ha közös az ellenség. (…) Vona nagy ívű bejelentését, miszerint »ne várja Gyurcsány, hogy ez a fiatalság beérjen, mert akkor nem lesz keresnivalója a Kárpát-medencében « tapsvihar honorálta.” Hát nem mondom, sokáig azt hittem, hogy én vagyok csak a Teremtésben vesztes egyedül, mert mikor akként nyílott az értelmem, mint az erdélyi magyar ifjaknak, akkor itt nem volt más, csak Piramis együttes és Tuzson Aladár főhadnagy, zászlóalj politikai tiszt, de ezekkel az aktuális erdélyi ifjakkal nem cserélnék! Jókai Anna, Vona, Kárpátia, csupa másodlagos frissesség, lúzertempó és görcs – annyit itt és akkor legalább lehetett tudni, hogy a Révész Sanyi a Piramisból minden csajt felpróbál, s ez minden férfi (fiú) társat jóérzéssel töltött el, és a politruk-komisszáron is sokat lehetett röhögni. De ki akarna Jókai Annán röhögni?!
Pedig röhögni ér. Van például egy Szentesi Zöldi nevű skribler a reformnyilas Magyar Hírlapnál – nálam az a fideszes médiatermék a reformnyilas, amelyik a jobbikos szavazónak szerenádozik ábrándos éjeken –, na, ő írt egy élményszerű eszmefutamot valamikor arról, hogy jár a liberális ember, amikor elhagyja a Lipótvárost és a sors furcsa fintoraként Háromszékbe vetődik. Nem eszik meg, hisz’ nem kannibálok a székelyek, sőt még a pityókaleves fogyasztása előtti pillanatot „kokojzapálinkával is megszentelik”. Nagy hatással volt rám ez a szó, ez az írás, utóbbinál butábbat elképzelni is alig tudtam korábban, pedig fantáziám élénk, viszont utánakérdeztem a szónak: nos, a Szentesi által emlegetett, amúgy jól hangzó „kokojza” a román áfonya szóból (coacăze) jön, ekként téve láthatóvá, miként is hígul a vér meg a rög.
Az Újvidéki Magyar Színházban jártam februárban, ahol Végel László Neoplanta című regényét Urbán András színpadra állította. Remekül. Szerintem. A regény és a darab alaptézise, hogy a péterváradi sáncokat 1748-ban Neoplantának elnevező Mária Terézia miként is szánta multikultinak a várost, mondhatni gyárilag. „Neveztessék Neoplantának, és minden ott élő hívja a maga nyelvén: Neusatznak vagy Újvidéknek vagy Novi Sadnak.” Amit a színpadon látunk: hogyan nem valósult meg e jámbor óhaj. Urbánt ma Szerbia legjobb színházrendezőjének tartják, ezt a brutális eszközökkel is operáló előadás alapján puszira elhiszem. Végellel és más vajdasági értelmiségiekkel persze a magyarországi választásokról is beszélgettünk. A szabadkai konzulátuson állampolgárságért folyamodók jelentős százaléka szerb – mondja valaki. Ha olyan helyen talál anyaországi jegyzőt, aki érzékeny a készpénzre, mint például a mára neonácivá lett határ menti Ásotthalmon állítólag, az igennél több szót meg sem kell tanulnia magyarul, és máris zsebben a schengeni útlevél. Valamint a szavazati jog.
Továbbá a levélben szavazás lehetősége. Ami több százezer „magyarországi bejelentett lakóhellyel rendelkező”, csak boldogulást idehaza nem, csak külföldön találó magyarnak nem adatott meg.
Felteszem szokásos kérdésemet: hogy fognak itt szavazni? „Az egyetlen kérdés, hogy a Jobbik megveri-e a Fideszt – mondja a ház asszonya –, de aki ad magára, az nemhogy szavazni nem megy el, de az állampolgárságot sem kérte.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
